Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Domokos Mátyás: "A szellem: erkölcs" (Koncsol László újabb tanulmányairól)
magyarhoz méltón kifejezhető gond lehet és megfordítva: a magyar gond csak mint emberhez méltó gond jelenthet jövőt. A kettőt csak együtt lehet mondani, értékelni, vállalni.” Ez a Fábry- levél (is) segít értelmezni Roncsolnak azt a megállapítását, hogy „Fábry kétségtelenül beleépült a csehszlovákiai magyarok történelemtudatába, sokszor az ő szemével vizsgálgatjuk magunkat.” De ez sem olyan magától értetődő a nemzetiségi élethelyzet szorongásai és szorításai között, amelyről az Egy kapcsolat háttérvázlata című vallomásos esszéjében olvashatunk tanulságos sorokat Fábry Palackpostájának kiadói viszontagságairól, melynek során Fábrynak sem a „megszerkesztett” kéziratot, sem a nyomdai korrektúrát nem mutatták meg, „s csak a gyanútlanul kézbe vett szerzői tiszteletpéldányok böngészgetése közben döbbent rá, hogy szövegét meghamisították. Ha megkérdeznék, mivel tudnám a legsokoldalúbban jellemezni az akkori idők szellemi létfeltételeit — folytatja tanúságtevését Roncsol László —, a Palackposta viszontagságos sorsával jellemezném a helyzetet. Fábry, a szlovákiai magyar antifasiszta, egy fasizáló- dott ország sajtójában leplezetlenül szemben állt a rezsimmel, s cikkei egy sajátos hatalmi patthelyzet révén sokáig meg is jelenhettek. Rözben kétszer is börtönbe került, de a fasizmus veresége után, amikor ezeket az immár dokumentumértékű, tehát védett szövegű cikkeket könyv alakban is ki akarta adni, vállalták ugyan, de átfogalmazták, megcsonkították, toldozták-foldozták őket. Dokumentumhamisitás folyt, a szerző rovására, az ő háta mögött, az ő erkölcsi terhére.” De ha már az akkori idők — az ötvenes évek végének — a „szellemi létfeltételeit” igyekszünk felidézni, akkor a kép teljességéhez, szorongatás és szorongatottság kettős ciliciumához hozzátartozik egy másik történet is, amelyet ugyancsak a Nemzedékem útjain lapjairól ismerhetünk meg. Idézett levelét Fábry Zoltán a pozsonyi Magyar Főiskolások Művészegyüttesének, az „Ifjú Szívek” csoportjának írta, melynek Roncsol László is alapító tagja volt, s létrehívásában, szervezésében és működtetésében a mai irodalmi közép- nemzedék akkor még szinte ismeretlen, fiatal tagjai: Cselényi László, Duba Gyula, Rövesdi János, Rulcsár Tibor, Simkó Tibor, Gyüre Lajos, Tőzsér Árpád is meghatározó szerepet vállaltak. Az „Ifjú Szívek” lelkes társasága szavalókört is működtetett, s 1957 karácsonya előtt Roncsol Lászlóra hárult a megtisztelő feladat, hogy az Ember az embertelenségben címmel és „Humánum a magyar költészetben” alcímmel tervezett előadó estjükhöz bevezetőt kérjen Fábry Zoltántól. S itt célszerű ismét átadnom a szót Roncsol László egyik tanulmányszerű beszámolójának, mert ebből elevenedik ki igazán hitelesen, hogy mivel járt még, mit jelentett még a pozsonyi élet hétköznapjaiban, 1958 elején „magyarnak lenni az űzött magyarságban”, ahogyan Fábry írta. — „Fábry megígérte, hogy elküldi a bevezetőt; el is küldte, de jönni nem jöhetett, ezért Gyüre Lajos olvasta föl Fábry szövegét a pozsonyi Vasúti Főigazgatóság volt előadótermében, a mai Ris Színpadon, a Dosztojevszkij fasor 27. alatt... Az est légkörét az itteni magyar fiatalokat övező akkori bizalmatlanság (amelynek atmoszféráját hitelesen rögzíti Duba Gyula tíz esztendővel később megjelent regénye, a Szabadesés — DM) és konok tettvágyunk feszültsége határozta meg. Rözben máshonnan is figyeltek ránk: a pozsonyi magyar főkonzulátusra is küldtünk meghívót az egyetem magyar tanszékének debreceni vendégtanára, Rovács István révén, s rajta keresztül kértek meg bennünket, hogy Illyés Gyula Bartók című költeményét emeljük ki a műsorból. Nem tehettük, mert Ily- lyés Bartókba nemcsak összefoglalta a műsor eszméit és sugallatait, hanem saját leggyötrőbb gondjainkat is ez a vers mondta ki ... A verset a műsor csattanójának szántuk, s Tóth János barátunknak, a pozsonyi Rözgazdasági Főiskola fiatal tanárának feledhetetlenül átélt előadásában hangzott el. Németh László, az ,Ifjú Szívek’ zeneművészeti főiskolás karmestere, Rajter Lajos tanítványa szólaltatta meg zongorán Bartók egyik Só-aráját, s a mű csöndbe vesző záróakkordjába kondult bele Tóth János halk basszusa gúnyosan, idézőjelesen, amiként az Illyés előírja: „,Hangzavart?’ — Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz!” — Ez a kis történet, gondolom, emble- matikus erejű, s tanulságos módon példázza, hogy mire jutott figyelme és energiája a magyar külpolitikának, miközben az anyaország helyzetéből következő természetes kötelezettségeit megtagadta. Ezzel szemben ma is felemelő érzés megismerni a pozsonyi „Ifjú Szivek” válaszát, amely az akkori, magyarországi magyar hivatalosság kérése ellenében is változatlan hűség és ragaszkodás a magyar irodalomhoz, a magyar kultúrához. Amit a pozsonyi fiatalok harminc esztendővel ezelőtt tettek, s aminek Roncsol László könyve is emléket állít, az szó szerint megfelel a Fábry Zoltán által megszabott normának, ami így hangzik, s így érvényes mindenütt, ma is: „a szellem: erkölcs.” Domokos Mátyás 159
