Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 10. szám - Szőcs Géza: Kitömött utcák, hegedűk (kisregény-töredék)
a két vonat puhán áthatolt egymáson, anélkül, hogy a legkisebb rombolást okozták volna a másikban. Olyan véletlenszerű helyzet állt be, hogy öt atom nem sok, de annyi sem koccant össze: mindenik átcsisszant a részecskék közti hézagokon. Arra emlékeztetett az egész, mint amikor én járkálok a záporesőben: ahová lépek, éppen oda, abban a másodpercben, véletlenül nem hull egyetlen esőcsepp sem, úgyhogy a legnagyobb zivatarban is száraz rajtam az ing. Mint két egymással szemberepülő, laza alakzatban közeledő madárraj, mely ellenkező irányban száll át ugyanazon részén az égnek: az atomok mindkét összeütköző szerelvényben úgy helyezkedtek el, hogy átengedték maguk közt a másik test atomjait; így jutott át egymás testén a két gyors, a szembejövő vonat megnyíló-becsukódó kötéseinek és kölcsönhatásainak résein, energia-alatti tűnnélek ereszcsatornáin, cikkcakkos potenciálszakadékok kanyonjaiban, széthasadozó függvények hieroglifikus hurkaiban. Közben azonban kezdett vége lenni a véletlennek. Az atomok szokatlanul szerencsés elhelyezkedése csak addig tartott, amíg a két vonat éppen átért egymáson: ekkor a rések sorra-rendre becsukódtak, magukba zárva egy-egy idegen atomot is: az erők megkötöttek, úgy, mint a cement, és így a vonatok nem tudtak kiszabadulni egymásból, a másik kölcsönös, folytonos börtönévé váltak, formáik egymás bilincsévé; de milyen zajtalanul, milyen lágyan szakadtak egymásba, és milyen ragyogással! a vonatok, ezek az örök szorítással a másikba harapó fogók, egymásba torlódó csillagrendszerek, szét nem választható, összekulcsolt kezek. Áthatoltak egymáson a mozdonyvezetők, a bőröndök és a dugattyúk, sorra végigjárták a szembejövő tárgyak és testek folyosóit, míg végül összeolvadtak, egyetlen és újszerű formává ötvöződtek össze egy másik testtel: soha nem látott alakzatokkal telt meg ez a furcsa, kétorrú vonat, melybe aztán soha többé nem lehetett behatolni, lángvágóval, dinamittal sem. Az igazat megvallva: nem is nagyon próbálkoztak ilyesmivel. A vonatba magába különben nemcsak behatolni: bepillantani sem igen lehetett; az ablakok és vagonajtók összeolvadtak a másik szerelvény fémlemezeivel. Dehát ki is akarna behatolni egy szoborba? Márpedig ez a vonat azzá vált, ott helyben, a krakkói pályaudvaron, ahol azóta is áll. Ugyan ki ért volna rá akkoriban foglalkozni vele: az emberek egészen más dolgokkal törődtek azokban az időkben. A hatóságok, hogy a pánikot elkerüljék, hírzárlatot rendeltek el. A hozzátartozók beletörődtek abba, amin úgysem igen lehetett változtatni; egy ideig eljártak még ide, meghordozva bánatukat és virágaikat, azután huszonöt-harminc év elteltével már senki sem jött. A krakkóiak (akik, érdekes, mindannyian emlékeznek a falu utcáinak régi nevére; de ez csak egy zárójel), szóval a krakkóiak addigra már nemcsak az állomáskörnyéket ültették tele szamártövissel és aranyesővel, hanem a kinyomozott áldozatok nevét őrző kegyeletoszlopot is szúrós, tüskés bokrokkal vették körül. Az egész krakkói vonalat még akkor használaton kívül helyezték, a sínek, a talpfák nagy részét föl is szedték. Ezeket elnyelte a háborús ipar, a többit lassan ellopdosták. A krakkóiak hallgatnak, a vonat pedig ott áll az erdő szélén, mint két egymásba tolt mondat, mely megfejthetetlen, bonyolult szerkezetekben beszélt a Hold sötét oldalán lévő birtokokról, egy tömzsi, sárga gyertya fényéről, mely megvilágítja az oroszlánok sörényét és a csillagok forróságát, meg a szárazföldek peremét. 5
