Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9. szám - Szekér Endre: Búcsú Fehér Ferenctől (1928-1929)

Búcsú Fehér Ferenctől (1928—1989)

rága Barátunktól, Fehér Ferenctől búcsúznunk nagyon nehéz, kölcsön- véve Radnóti Miklós szavait: didergünk a gyászt megfogalmazó szavak hidegétől ebben a nyári forróságban. Lelkünk didereg, alig találjuk az egymáshoz kapcsolódó szavakat, hogy mondattá álljanak össze, s kimondhassuk velük a bennünk lévő érzést. Mert nem tudunk úgy gondolni rá, mint egy eltávozottra, egy messzi útra indulóra, hanem csak úgy, mint élő jó barátra, egy jelenlévő költőre, aki verseket küld a szerkesztőségbe, aki mindnyájunkat figyelmeztet „hazavezérlő csillagainkra”. Az emlékezet gyorsan pergő filmkockái elénk varázsolják a régebbi találkozásokat, a fényképek egy-egy mozdulatba merevedve idézik fel a múló idő, a „szárnyas idő” által tovavitt pillanatokat és a sok levél s képeslap, a maga gyöngybetűivel a mindig ránk gondoló embert, barátot juttatja eszünkbe.

Mindig azt mondtad, írtad, hogy a szülőföldünket ne feledjük el. „A föld életérzésem legmélyén lapul” ... S nem tudok szebbet és jellemzőbbet találni írásaid közt, mint azt, amikor Párizsból hazajőve Édesanyádnak azt mondtad topolyai otthonotokban, hogy a versailles-i királyi palota termeiben milyen szép szőnyegek voltak a földre terítve. Földről beszéltél, parkett helyett. A földről, melyet Te sohasem tudtál más szóval helyettesíteni. Aztán versben és prózában is Te rengeteget vallottál a föld népéről, a kisemberről, Te, a „jobbágyok unokája”, aki egyik korai kötetednek ezt a címet adtad: „Övig a földbe ásva.” Megörökítetted a tanítónőt, az eladósorban lévő falusi lányt, a plébánost, a kisgyerekeket dolgozatíráskor, a vásárban lévőket, az esővárókat, tudva, hogy „Csak innen közelíthetsz, innen, hazádhoz!” Amikor lázongó fiatalok elfeledték, hogy honnan jöttek, Te visszavezettél minket, és halhatatlanná tetted Topolyát: „Anyámnak mosolya / Kenyér jó Topolya / Apámmal befedő / Porhanyó temető.” S Te, aki a versben is és a valóságban is eljutottál Párizsig, Bécsig, Géniig és Tihanyig, tudtad, hogy haza kell jönni, nem szabad elfelejteni a „vén sarki iskolát”, a csillagoknak fénye van, s hazavezérlik az embert. Tőled tanulhatjuk mindig az anyanyelv szeretetét, csodás ízeinek megőrzését. A Nyelv és varázs című versedben ízlelgetted szavainkat, a „csobolyót”, a „ribiszke gyöngyeit” és a többit, e táj szépségével együtt: „Hát partszakadékok, pandalyok / rejtsenek itt, ha meghalok ...” Az írói feladatot mindig szentnek tekintetted: „Nem langy pepecselés az írás: lehelt hit, hűség, életrehívás!” — írtad a Szó és szerep című versedben. S azt hiszem, napjaink változó világában, hitek és hitetlenségek hullámai közt bele kellene fogódzni a Te hitedbe, vállalásodba. S tőled meg lehet és meg kell tanulnunk azt, hogy ne csupán a magunk, a saját fajtánk sorsát nézzük, hanem szolgáljunk a nagyobb közösségnek. Te kétnyelvű, közös verskötetet adtál ki Miroslav Antic’tyal, és megszólaltattad magyarul horvát, szerb, macedón és más nyelvű költőtársaidat. Összetartoznak verseid és műfordításaid, a Madarak folyója és A madár árnyéka. S befejezésül a szép szavakon túl a gondolatot és tanítást őrizzük meg versedet olvasva: „Almodni-merésünk zsa- rátja / a hamuban sült pogácsa.”

Szekér Endre

96