Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9. szám - Grezsa Ferenc: A premodem novella története (Bodnár György: A „mese” lélekvándorlása)
A premodern novella története Bodnár György: A „mese” lélekvándorlása A magyar századforduló rejtélye régtől fogva foglalkoztatja az irodalmárokat: a Nyugat vajon kezdete volt-e az irodalom megújulásának, avagy betetőződése? Mi volt e folyamatban az egyes műfajok szerepvállalása: lemaradt-e a próza a vers mögött, vagy lépést tartott vele? Németh László esszéje, A Nyugat elődei már a harmincas évek elején rejtett vitát gerjeszt tételével: a mozgalom nem forradalom volt, hanem a forradalom gyümölcse; fölfedező „quattrocento” helyett kiaknázó „quinquecento”, amely nem az úttörés izgalmaival, hanem a teljesítmények nagyszerűségével igéz. A provokatív gondolatmenet Babits- ot a nemzedéki mű eredetiségének védelmére és a „cselédszobaszagú” kritikus megtámadására készteti, Horváth Jánost pedig — a tanulmány igazságára hivatkozva — Németh folyóiratának előfizetésére. Sőtér — a „ködlovagok” szószólójaként — a Tanú „legszebb darabjának” nevezi az írást, mások viszont elmarasztalják értékrendjének igazságtalansága okán. De a műfaji munka- megosztás tekintetében sincs egyetértés: vannak, akik irodalmunk korszerűsödését a líra dinamikus műfajához kötik, s a regény fáziskésését panaszolják, némelyek meg Móricz (s főképpen Krúdy) életművét érték és modernség dolgában egyaránt Adyé mellé állítják. Bodnár György könyve — merész huszárvágással s az alapos elemzés kitartásával — e polémia végére tesz pontot. Az irodalom forradalmát a szerző az elbeszélés perspektívájából írja le, miközben meggyőzően bizonyítja, hogy a novella korántsem „konzervatív” műfaj, amely — mint például Németh László is fejtegeti — erejét a hagyományos realizmus mértéktartásából származtatja, hanem rugalmas, mozgékony forma, amely — a műfajok fejlődésének elvét példázón — előbb a vers, majd a regény modernizációjának előőrse, megújulásának mintegy előkészítője. Bodnár a kor önszemléletéből szerencsés leleménnyel emeli ki s avatja gondolatmenete tengelyévé Színi Gyula ars poetica-értékű (s címadó) esszéjét, és formál belőle — az orosz strukturalizmus és az angolszász „új kritika” szempontjait gazdagítva — az anyag sokféleségében eligazító elméletet és módszert. E szerint a premodem novella az eszményítő realizmus műkoncepcióját a cselekmény újraértelmezésével haladja meg: a „külső” (objektív) eseményesség ellenében a „belső” (szubjektív) történésnek nyit teret, a hangulatok és álmok, a viziók és intuitív elmélkedések irracionális élettartalmának, ennek függvényében a „fabulát” „szüzsére” játssza át, az „öntelt ráció” kiegyensúlyozottságáról az elbeszélés „sokeredőjű” realitivizmusára veti át a hangsúlyt, a mindentudó szerző „illetékességi moniz- musáról” a kompetenciaelv impresszionista vagy naturalista előjelű elbizonytalanítására. A szecesszió újromantikus stílusának foglalatában fellazítja a hagyományos műfajelmélet narratív és statikus rendszerét, s az empirizmus öncélúságá- val szemben a példázatos fikciószerűséget tünteti ki. Ebben az átrendeződésben — mint Bodnár fejtegeti — az anekdotaforma ambivalens szerepet tölt be: a novellának egyfelől meg kell kérdőjeleznie a kompozíció csattanós lekerekítettségét, másfelől viszont — a nemzeti klasszicizmus hamis totalitása ellenében — vállalnia szükséges a benne rejtőző partikularitást, egyediséget. (Az értékítélet e kettőssége egyúttal az anekdota utóéletének: posztmodem megelevenedésének is hiteles magyarázata.) A századforduló novellisztikájában evolúció- szerűen halmozódik az újítás, mely Krúdy és Móricz, Kaffka és Kosztolányi életművében ösz- szegződik a magyar próza rendkívüli teljesítményévé. (A kötet tán legizgalmasabb fejezete e lassú érlelődés számbavétele: a portrét és pályaképet egybetömörítő mikrokozmosz-esszék sorozata.) Petelei — mint Bodnár tanúsítja — az ábrázolásban már a balladai lélektant juttatja érvényre, Papp Dániel a „kívül- és belüliét” kettős szemléletében a modem iróniaformát, Gozsdu az artisztikus és pszichologikus „kinagyítás” szecessziós technikáját. Tömörkény a műfajt hagyományos eseményesség helyett etnográfiai és szociográfiai leírásokkal tölti fel, Bródy a „kétpillérű naturalizmus” drámai konfliktusosságával, Ambrus meg esszéanyaggal, a reflexív elbeszélés modellszerű és elvont szituációteremtésével, a narrátor „rezonőr” hangvételével. Thury Zoltán tárcanovelláiban a dokumentum szerveződik tendenciairodalommá, Justh impresszionizmusában a „tételek között szorongó tárgyilagosság”, Cholnoky kalandos történeteiben és Lövik emlékekben, álmokban elevenedő pikareszkjeiben pedig Krúdy Szindbádja és Kosztolányi Esti Kornélja előlegeződik. (E kitűnő miniatűr képek apropóján legfeljebb egyetlen ellenvetést tehetünk: Herczeg prózájának hűvös társalgási modora és Gárdonyi életképeinek bensőséges harmóniája inkább e kiegyezéskori kompromisszumot és a nép-nemzeti idillt igazolja, semmint a Nyugat esztétikáját.) E fejlődés távlata a novellaciklus, 94
