Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9. szám - Tóth Ágnes - Kőhegyi Mihály: Telepítések Katymár községben 1945-1948
jelentések szerint a vármegye 9 községéből 815 személyt hurcoltak el 1945. január 6—27 között.9 A szovjet katonaság által elvittek csaknem kivétel nélkül svábok voltak. Katymár- ról 44-en kerültek Ukrajnába, akik közül csak 22 volt tagja a Volksbundnak. 1945 tavaszára, ezeknek a körülményeknek a hatására, valamint a tartós munkaerőhiány — ami a lakosság közmunkára történő igénybevétele, a férfi lakosság jelentős részének katonai szolgálata és a sváb ajkú lakosság elmenekülése következtében alakult ki — és az igásállatok nagyarányú pusztulása miatt a gazdaság döbbenetes méretű szétziláltsága következett be. A bácsalmási járás főszolgabírójának 1945. április 6-i jelentése szerint a termelési bizottságok ekkorra már mindenütt megalakultak ugyan, de gyakorlati jelentőségük a működésükhöz szükséges szakszerű támogatás és útmutatás hiányában, valamint a naponta változó körülmények miatt alig volt. így a községi termelési bizottságok hiába készítették el munkatervüket, megvalósítására egyszerűen nem volt módjuk, hisz ekkor még a múlt évi kukorica, burgonya, takarmányrépa egy része is betakarításra várt, a szántást az igásállatok, a szőlőművelést pedig a permetezőszerek hiánya hátráltatta. A bácsalmási járás községeinek helyzetét számba véve Katymárra vonatkozóan a következőket írta a főszolgabíró: „a szántóterület 9277, szőlő 250 kát. hold, az eddig felszántott terület összesen 1001 hold. Békeviszonyok idején a községben 1300 drb. igásló volt, ma pedig csak 54 drb. van. 6 drb. tarktor volt, ezek közül az egyik használhatatlan állapotban van, a másikkal az orosz katonai hatóság a jószágállománya részére kukoricát darákat. Az orosz katonai hatóság részére átlagosan naponta 30—35 igáskocsit és 160—170 embert kell rendelkezésre bocsátani. Van nap, amikor a község 37 igája közül 34 van igénybevéve.”10 Katymár igen nehéz helyzete korántsem tekinthető kivételnek, hisz a főszolgabíró jelentésében az egyes községekre vonatkozóan csupán a számadatok változnak, de a panaszok jellege nem. A Nemzeti Bizottság is többször foglalkozott a község gazdasági helyzetével, s 1945 augusztusában — az aratás befejezése után — a következő javaslatot tették: „Katymár község úgy gabonából, mint élőállatból annyira ki van fosztva, hogy a község lakosságának 1 évi szükséglete már nincsen biztosítva. Búzavetőmagja nincs a lakosságnak, a kukorica, sertés és más baromfi beszolgáltatási kötelezettségének sem tud eleget tenni. így addig, amíg a község lakosságát élelemmel és vetőmaggal el nem látjuk, feltétlenül indokoltnak és szükségesnek tartja, hogy Katymár község határából a termények, őrlemények és mindennemű élőállatnak kiszállítását megtiltsa.”11 A javaslat azonban — ahogy a termelési bizottságok működése általában — hatalom hiányában aligha hozhatott kézzel fogható eredményt. Ezek a példák is jól tükrözik, hogy azt a lehetőséget, amely a háború befejeztével az egész magyar társadalom számára valami új, valami más megteremtésének feltételeként adatott — az első perctől kezdve kényszerítő körülmények egész sora csorbította. S még inkább megmutatkoztak ezek a kényszerek a területet talán legsúlyosabban érintő probléma: a svábkérdés megoldása során. * * * A háború után a közép-kelet-európai országok mindegyikében napirendre tűzték a német nemzetiségű népcsoport háború alatti szerepének felülvizsgálatát. A kitelepítés mint a nemzetiségi kérdés háború utáni radikális „megoldásának” egyik lehetősége legkorábban a csehszlovák emigráns polgári körök programjában fogalmazódott meg. Úgy vélték, hogy a korábbi — szerintük nem túlságosan eredményes — asszimilációs politikát a nemzeti kisebbségek (németek, valamint magyarok) kitelepítésével váltják fel.12 Ehhez a törekvéshez csatlakozott a lublini Lengyel Felszabadító Bizottság is, kérve a szövetséges nagyhatalmak hozzájárulását a németek háború utáni kitelepítéséhez. Az érintett országok az elvi hozzájárulást 1943-ban meg is kapták, s így mindkét országban, már a potsdami nyilatkozat előtt, 1945 elején elkezdődtek a kitelepítések. Mindezek a külpolitikai késztetések — a nagyhatalmak állásfoglalása a német kérdésben, 84
