Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Jolsvai András: Szomorú, szomorú dal (Parancs János: A köznapi lét szakadéka)
„lassanként hinni kezdem: az élet mégse végtelen esélyű, a legszebb hűség is kifúlhat. A barátság se több mint a lét kilobbant gyönyöre, — halandó.” (Lassanként hinni kezdem) Vitázni aligha lehet e megállapítással, de elfogadni nehéz. A költő maga se képes beletörődni az elmondottakba. Talán ezért teszi az igazság másik tányérjába korunk lelki szegényeinek, Eliot kifejezésével szólva „az üresek”-nek hangtalanul is hallható panaszát (Nem csak Afrikában). A Hársfaillat c. ciklus szívközeli témakörében — ellenpontozva a kötet önkínzóbb, komorabb megállapításait — a vershang tónusa kivilágosodik, egyszerre törékenyebb lesz, sajgóbb és édesebb, az elmúlás titkai fölé hajló, emlékidézö. E versek (Hársfaillat, Árnykép, Viszonylatok, Pókfonál, A kezed) sajátos hangzásvilága, dalszerű líraisága igazi meglepetés. Szerelem és otthonosság tágasságában — egy törékeny percre legalább — mintha Francis Jammes derűsen harmonikus versálmainak folytatása lenne a valóság: „Emlékszel a szamárra? Mily keserves-kedvesen ordibált, mintha helyettünk gyászolta volna az elveszített paradicsomot.” (Erkély, Várna mellett) A kötet következő gondolati egysége, a Pünkösdi hírnök egyik érdekessége, hogy az újak mellett, eddig ismeretlen, fiatalkori alkotások is szerepelnek benne (Menekülő csángók, Találkozás, Fekete karácsony, Ködös nap), folytatva, előlegezve a korábban említett lírai hangot. Régi és új darabok együtteséből kerekedik ki a visszatekintés. Az emlékidézésben van jó is, rossz is. Vannak „úri népek”, „menekülő csángók”. E sajátos történelmi kaleidoszkóp egyik legfontosabb darabja, a Váróterem, 1945 április, a háború elszemély- telenítő iszonyát fordítja vissza újra személyessé, s épp e személyességben drámai módon átélhető- vé. Az Elvesztett évszak c. kötetcímadó vers a költő ifjan megélt háborús éveinek egyik tavaszáról, a titkon sarjadó reményekről szól, hogy „lesz egy világ, amelyben mindenki mindenkit szeret”. A következő, Süvít mindenfelől c. kötetzáró ciklus alkotásai — akárcsak a korábban tárgyaltak — érdekesen polemizáló viszonyban állnak a költő korábbi műveivel; hol folytatva állítják, hol módosítják — az új élmény birtokában — azok megállapításait. A régi és az új élmények össze- villantása által e korszak, s különösen az utóbbi két ciklus versei, a költői pálya tanulságaira utaló módon teszik egyre kerekebbé az emlékezés horizontját. E lassan kitelő teljességben szükségképp van valami összegző igény, de szorongás is a történelem, az idő, „a vak űrnek ütköző zörej”, a „reménytelenség” árnyaitól. A ciklus vallomásaiban mégsem egyszerűen az elmúlásról van szó, arról is (Philip Larkin emlékére, A fakó hang mögött, Radnóti Pannonhalmán, Süvít mindenfelől. . . .), hanem mindarról, ami előjelként, negatívumként, romboló erőként érinti az embert. A költő, ki korábban a futár sorsról írt remek verset (Kezdeni újra ), most az Érvénytelen játszmában így ir: „Mégis, ha végre lesöprik a táblát, akad netán tanú, ki olykor látva terek-utak átlói közt cikázó figurámat, részvéttel mondja: — Ez a szegény paripa is, mennyit lótott-futott hiába.” Ez a verszárás, amiben a drámai szemlélet már- már önkínzó nevetéssé torzul, ugyanakkor hiteles látlelet egy olyan korszakról, amiben a művészet, a morál, egyáltalán az emberi létezés értékrendje ingott meg. A kötet lezárása mégis fájdalmas jogon szerzett tudással kapaszkodik a jövőbe, kétkedve, majd reménykedve abban, hogy: „lesz ki még próbálkozik: kivédeni a lélek ütközőin bukásunk karamboljait.” (Süvít mindenfelől....) (Szépirodalmi, 1987) Biián Tibor Szomorú, szomorú dal (Parancs János: A köznapi lét szakadéka) Akárhogyan kanyarog az út / lehet emelkedő lehet völgymenet / a végső megaláztatáson kívül / sok meglepetést / számunkra már nem tartogat” írja a címével és mottójával is Kosztolányit idéző Ötven felé című versében Parancs János. Ám míg a költő-előd (aki szintén úgy érezte, hogy az ötvenedik életév bűvös-misztikus határ, amikor a halálra készülődés új szakasza kezdődik el) e létállapot fenségességét, emelkedettségét is érez- tette-érzékeltette „öregkori” verseiben, addig Parancsnál semmi sem enyhíti, semmi sem oldja fel, semmi sem szépítheti meg az öregedés, a pusztulás tragikumát. Kevesen vannak jelenkori lírikusaink között, akik ilyen nyíltan, akik ilyen 82