Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám - Lipcsey Ildikó: Erdélyi olvasónapló (Páskándi Géza: Az ámyékfejtők - Köteles Pál: Búcsú Erdélytől)

reményei is visszatértek. 1968. november 15-én megalakult a Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsa, mely hivatva volt nemcsak a párt utasításait közvetíteni, hanem a sajátos magyar nemzetiségi ügyekkel is foglalkozni; történelmüket és kultúrájukat tanulmányozó munkacsoportokat hoztak létre; könyvkiadót, művelődési házakat, múzeumokat, együtteseket; a rádió, televízió magyar adást sugárzott, magyar nyelvű óvodák, iskolák nyitották meg kapuikat.

Az 1972. júniusi országos pártértekezlet határozata kimondotta, hogy Románia fejlődő szocialista ország, amely 15 év alatt kell behozza, nem a többi szocialista, hanem a kapitalista országokhoz viszonyított lemaradását; 1980-ra el kell érni, hogy az ipari termelés 6,5-7,5-szerese legyen az 1970-esnek, és a mezőgazdasági termelés 23-34 százalékkal kell nagyobb legyen. Mint korábban is történt: a feszített gazdasági tervek, a központosítás, a cälära$i kombinát felépitése, a Duna—Fekete-tenger-csatorna befejezése háttérbe szorította a nemzetiségi kérdést. Szállásrendelet, a nemzeti és egyházi kincsek beszolgáltatásának rendelete, egyéb dekrétumok, legfőképp: az anyanyelvű oktatás fokozatos korlátozása és megszüntetése 1975-re már előrevetítette a jövőt: hogy többszöri 50-es évekbeli nekifutás után megvalósul „a nemzet homogenizálása”, azaz az egységes, egynyelvű nemzet. Ahogyan a párt főtitkára megfogalmazta 1975 decemberében a Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsának ülésén: „Hiszen végső fokon, függetlenül attól, hogy milyen nyelven énekelnek, szavalnak, milyen nyelven játszanak színdarabot, vagy írnak, a lényeges az, amit mondanak és amit írnak”. (!)

Ez volt az a pillanat, amikor az egykori Diákból, a lelki emigrációba kényszerült Értelmiségiből valóságos emigráns lett, még akkor is, ha azonos anyanyelvű és kultúrájú közösséget választott. Az ok kivételesen nem rejtőzködik, ott van leplezetlenül és hivalkodóan minden nemzetiségi vonatkozású történésben.

* * *

Szerzőnk, Köteles Pál másokkal együtt a nemzetiségi közösséget kultúrközösségnek tekinti, és vallja — ez magával ragadó regényéből is napvilágra kerül —: az anyanyelvű oktatáson áll vagy bukik a romániai magyarság sorsa; megszüntetésétől már csak egy lépés választja el, hogy megsemmisüljön nemzeti-nemzetiségi léte. Mert ha megszűnik az anyanyelvű oktatás, tanulás, nem lesz szükség újságokra, könyvekre, színházakra — a nyelv jó esetben a családba szorul vissza — és nem rendelkezik többé azzal az eszközzel, a nyelvvel, amely segítségével megismerheti történelmét, művelődési emlékeit, irodalmát. Megszűnik kapcsolata múltjával, elveszett jövője is. Micsoda abszurd helyzet lenne, ha Adyt, Jókait, Radnótit, Sütő Andrást, Kányádi Sádort, Katona Józsefet, Bethlen Miklóst nem magyarul, hanem francia, cseh vagy román fordításban kellene olvassa! A krónikákat, sírfeliratokat, népdalszövegeket úgyszintén. Nemcsak arról van szó, hogy anyanyelvétől megfosztva legelemibb emberi jogaiból forgatják ki, hanem arról is, hogy eszköz hiányában nincs módja megismerni önmagát — nincs honnan táplálkozzon nemzeti öntudata. Ekképpen nemzeti létének pusztulása feltartóztathatatlan és végérvényes. Ugyanis az öntudat nem más, mint az embernek önmagának, mint személyiségnek és a világhoz való viszonyának tudatosítása, önmagával való azonossága. Innen jut el a vele egy nyelvet beszélők, azonos hagyományokkal bíró emberek közösségével, a nemzettel és nemzetiséggel való azonosságig. A nyelv, az irodalom, a kultúra, a történelem elsőbbséget élveznek a nemzeti öntudat, a nemzeti érzés őrzésében. Nincs ebben semmi különös, hiszen így volt ez a reformkorban, a nemzetté válás időszakában, az Osztrák—Magyar Monarchiában, amikor az ország nemzetiségei, és a két világháború között az utódállamok kisebbségei elsősorban anyanyelvű iskolákat igényeltek, követeltek: az óvodától az egyetemig.

A Romániában élő magyarság soha nem állt olyan rosszul ezen a téren, mint századunk utolsó negyedében. Bár a statisztikák, tanügyi közlönyök, brossúrák és más hasonló nyílt források adatai eltérőek, a tendenciáról mindent elárulnak. A magyar oktatásügy helyzete Romániában 1918—1978 között a következőképpen alakult:

79