Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (VI. Szent Iván hava, esszésorozat)

meghatódottsága volt a legmegfelelőbb élménye. A kreatúra szembenéz önmagával és elnémul.

3.3. Egy tér aszfaltján nőhetnek virágok. A betonból fölszöktek a szárak, kinyíltak a szirmok, amikor Mécs Imre (aki hónapokig minden hajnalban a siralomházban ébredt) azt mondta: „több száz embert temetünk ma ... keresztényeket, zsidókat, ateistákat, kommunistákat, cigányokat.. . akik sokfelől jöttek, de a magyar szabadságért harcoltak, és vállalt sorsukban váltak eggyé”. Mikor jön el az idő, amikor nem csak a halál tesz itt egyenlővé bennünket?

3.4. Pillanatok történelmi villanófényben: vajon a koporsó mellé díszőrségbe siető Fekete Sándornak eszébe jut az, ahogy Csurka Istvánt lehetetlenné próbálta tenni évekig, miközben Csurka a Magyar Demokrata Fórum koszorúját elhelyezi a koporsók előtt?; miközben Orbán Viktor a mikrofonnál arról beszél, hogyan vette el az MSZMP a fiatal nemzedékek jövőjét, Németh Miklós miniszterelnök ott áll tíz méterre tőle és fejet hajt a mártírok emléke előtt. Kik azok, akik itt nem szerepeik szemüvegén át tekintenek egymásra?

3.5. Judittal két szál fehér szegfűt vittünk a ravatalhoz. Ezért nem mentem föl a koporsókhoz az írótársakkal a díszőrségbe. Ott akartam lépkedni a tízezrek között, akik az alsó lépcsőknél tették le virágaikat. Judit négyhetes volt, amikor én a műegyetemi újságban október 23-a hajnalán kinyomtattam az ifjúság forradalmi pontjait. Utána mentem haza a nyomdából, az ajtónyikorgásra a szokatlan időpont miatt fölsírt. Most ő hozza — históriai létidejének jelképe? — a két szál fehér szegfűt. Mikor már a ravatalhoz közeledünk, egy MDF-rendező érkezik futva a híd felől. Virágcsokrot hoz. Egy idős asszonyé, mondja, aki már nem juthatott át a kordonon, de szeretné, ha az ő virágai is ott lennének a ravatalnál. Nekem küldte? Vagy a rendező csak azért adta át éppen nekem, mert én állok hozzá a legközelebb? E szelíd rejtéllyel kitágul a pillanat, a közös univerzumban haladok tovább és helyezem — miközben Judit a kettőnk két szál szegfűjét — az ismeretlen koszorúzó csokrát a virágrengetegbe.

3.6. Tegyük egymás mellé (az időmikroszkóp alá) három búcsúzó mondatát, és elmondtunk majdnem mindent a huszadik századi magyar sorsról, a történelem, a forradalom, a kommunista párt kapcsolatáról: Molnár Miklós (Gimes Miklós búcsúztatójából): „Öreg Miklóst a náci fasiszták ölték meg. Fiatal Miklóst azok, akikben valaha egy szép, új világ ígéretét látta. A felvilágosodásban hitt, a sötétség borította rá az árnyait.” Harmath Béla püspök (Maiéter Pál búcsúztatójából): „Nem valósulhat meg egymástól függetlenül a szeretet, az igazságosság és a szabadság. Maiéter Pál élete és halála e hármas összetartozásnak eleven tanúsága, hiszen a kezdettől fogva megélte a szeretetet, az igazságosságot és a szabadságot. Nemes harcát e dacos hitű hugenottákra emlékeztető kommunista végigharcolta, s mindvégig hű maradt a földhöz és a néphez, melyből vétetett.” Méray Tibor (Nagy Imre búcsúztatójából): „Ha vannak olyanok ennek a pártnak a vezetői és tagjai között, akik megkövetnek Téged és mártírtársaidat, azoknak tudniuk kell, „hogy kirendelt helytartók, fanatikus megszállottak, lelkiismeretlen kalandorok, vezérkedő felfuvalkodottak, álszerény országgazdák, szadista fenevadak, másokat megalázó parancsolgatok és a legszégyenletesebb parancsok alázatos végrehajtói, ravaszkodó karrieristák, fiatalkori ideáljaikat megtagadó élősdiek, gazdasági dilettánsok, a hatalmukhoz a kiebruda- lásig ragaszkodó politikus törpék mellett éltek, azok mellett, akik életük egyetlen győzelmét a saját népük fölött aratták. És még ehhez is idegen tan24