Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Bakonyi István: Lezsák Sándor: Fekete felhő, teafű
Lezsák Sándor: Fekete felhő, teafű Lezsák Sándor nevéről manapság legfőképpen a Magyar Demokrata Fórum jut az ember eszébe. Joggal, hiszen a mozgalom alapítói közé tartozik, sőt, ama bizonyos első és még féllegális lépések megtételében neki döntő szerepe volt. Tudjuk ugyanakkor róla, hogy költő, s talán elsősorban az. Az irodalmi közvéleménynek legalábbis valószínűleg. A közéleti tevékenység természetesen érzékelhető verseiben is, az első kötetben, a Békebeli Éjszakában éppúgy, mint az újabb könyvben, a Fekete felhő, teafűben. Nincs ebben semmi rendkívüli, főleg akkor, ha figyelembe vesszük az irodalom és a társadalom jelenlegi viszonyait, a zajló világ új jelenségeit. A líra persze átszűrtén, áttételesen érzékelteti a világ változásait. A fülszöveg állítása szerint Lezsák „nyugtalanságait akarja — tiszta és átélhető szándékkal — nyugalommá, örömmé rendezni, fenyegetettségérzését az otthonosság meleg érzésévé oldani.” Minden bizonnyal, bár kétséges, hogy mindez megvalósulhat-e. A költészet ősi hivatásának szellemében feltétlenül érzékelhetjük ezt a szándékot, csak épp az eredmény felől lehetnek kétségeink. A vágyak, az álmok néhol erősebbek még a megvalósulásnál. Olyannyira erősek, hogy maradandó lírai értékeket hoz létre így a költő, miként a kötet élére állított Mint a madarak című versből is látjuk. Ilyen érték az is, hogy az archaikus szövegek mai mondandóvá válnak, egyben összekötvén különböző korok kulturális maradványait. A mai értelmiségi léttel összefüggő problematika mély hatást gyakorol erre a költészetre. Lezsák Sándor közérzete szükségképpen olyan, mint kortársai és nemzedéktársai legtöbbjének. A történelem és a politika itt csak külsődleges tényezők. Sokkal érdekesebb, ahogy az objektivitás belső élménnyé válik, ahogy a költő átértékeli, szintetizálja a külső történéseket. így lesz főszereplő a Néző, aki kiszolgáltatott helyzetén alig tud változtatni, eluralkodnak rajta a félelmetes és kényszerű hatások. Mindez az Eurovizióban játékos formában jelenik meg, bár a játék nem éppen önfeledt. S bár közvetlenül nem sok szó esik róla, a kötet mélyrétegeiben mégis fontos szerepet játszik az ember otthonkeresése, otthonosság-érzése, az ezzel összefüggő vágyak sora. A tágabb közösségért felelős ember magatartása eredendően és szükségképpen ilyen. A válság sem ingathatja meg hűségében és kitartásában. Az Éjszaka a Váróteremben című vers nyomasztó és letagad- hatatlanul kelet-európai képei, hangulatai sem ingathatják meg mindebben. Álom és ébrenlét határán játszódik a mű, s az álom a vigasztaló Csodaszarvassal, Fenyőfával, teafűvel, Holddal. Hasonló életanyag másutt is megjelenik — tömörebben, drámaibban. Az Uz Bence egésze így hangzik: „Hajszolt havasi ember / rejtőzz, mert ez a reggel / űzi a teliholdat, / házadból kilakoltat / hajszolt havasi ember, rejtőzz el szeretőddel / kilencágú forráshoz, / tizedik majd áldást hoz.” Örökre időszerűnek tűnő ez a vers, az iméntihez hasonló léthelyzetet illusztrálandó. Költészet és valóság szoros egymásba ölelkezésének vagyunk tanúi a leggyakrabban. A tanár-költő szép emlékképe, A lakiteleki iskolában (Ilia Mihálynak ajánlva) erre is példa. A helyzet majdhogynem idillikus. A huszonhat gyerek és a tanár itt „a világ közepe”, s ebbe a világba szü- remkedik be a sokáig tiltott Illyés-vers, az Érv mondat. . . — ha csak fölvillanásnyi időre is. És megtörténik a csoda: . szavak alá / merül a csönd, / most / valaki történt.” Csoda ez akkor is, ha az ezt követő ciklus címe: Elfáradt bennem a vers. Ne gondoljon azonban senki harcfeladásra; Lezsák kötete ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Számol a magyar költő számára mindig evidens szabadság-fogalommal is. Pontosabban annak részleges hiányával. Elgondolkoztató bizonyíték erre a Szinopszis, II. vagy az Éjszaka: „Amit nem mondtam el, / az romlik most. / Valaki áll az esőben, / figyeli a házunkat.” Másfajta kiszolgáltatottság van jelen a kötet záróciklusában, a Koronária intenzív ben. Az ember legmélyebb tartományait érintő betegség gyötrelmeiről ír itt Lezsák. Az egyik legdrámaibb verspillanat A tehetetlenség térfogata. „Odakötözve műszerekhez, / a zöldszemű szörnyeteghez, / nézeget egy katona, nem vagyok én katona, I szolitok halottakat, / a kiegyezés elmarad, / Isten itthagyott mozdulata, / törvénytelen amnesztia.” A személyes, fizikai bajok finoman tűnnek át egy egyetemesebb válsághelyzet leírásába. A kórházban eltöltött idő hétköznapi eseményei éppúgy jelen vannak e versekben, mint az ezekkel szinkronban lévő társadalmi közérzet elemei. Mindezek közepette azonban a költői én szerepe a legmeghatározóbb; a Szertartás kísértete „Nem érti meg, hogy hiába / múlik nélkülem az idő, hatalma / fölöttem senkinek nincsen.” A szuverén, szellemileg független, gondolkodó ember magatartása érvényesül ehelyütt. S mint oly sok küzdelemből, az ember ebből is győzedelmesen kerül ki. Eljön újra „a teremtés kezdete”, amikor a mellkas térképe: „békeszerződés utáni állapot.” Ez is egyfajta „rendezkedő nyugtalanság”, amely — saját bevallása szerint — manapság jellemzi Lezsák Sándor állapotát és lírai cselekvését. (Magvető, 1988) Bakonyi István 96
