Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - Zelei Miklós: Pusztai öldöklés

katona, hanem amikor besorozták ott dolgozott Győrben az ágyúgyárban. így katonásko­dott. Amazoknak, mintha hallottam volna, hogy szögeznek valami deszkát össze, az én bátyámat belecsavarták egy pokrócba, és úgy temették el. Rátették a másik kettőre. Azután menekültünk mi el a szegedi erdőkbe. Ott voltunk őszig. A jószággal együtt. Amikor hazakerültünk, a szomszédnál laktunk. Nagyon sokára, ugyanazokra a falakra lett felépitve a tanya. Anyagilag sohase jöttünk rendbe, és lett a nagy balhé, mert a Lukácsokat meg az Andrást mind kommunistának vélték a szomszédok. Hogy a románoknak az ellenfelük lettek, azért. Hiszen azok a kommunisták leverésére jöttek. Ok meg öldösték a románokat. Abból lett a sok baj. Ahogy nőttünk fel, úgy nőtt az ellenségeskedés. Különösen a Meszesekkel szemben. Ha a Meszes Ádám a Lukácsékhoz nem vezeti el a románokat, ők még talán ki is maradtak volna. Nem égett volna le a tanyájuk, nem végezték volna ki a fiúkat. Meszes Pistát a bátyám, József jól megverte. A többit nem, mert nem viselkedtek úgy, hogy verni kelljen őket. Meszes Péterrel volt még veszekedés. Bent voltunk Puszta- mérgesben, vasutas bálon. István király vagy mi, reggelig tartott a bál, jöttünk ki, s volt egy köztünk, aki arra biztatott, hogy ne veszekedjünk. Az meg is halt. Meszes Péter hasítvánnyal, szőlőkaróval rávágott a feje tetejére. Meg is halt. Bezárták a Meszest. Amikor huszonnyolcban az is meghalt, akit én megvertem, engem is becsuktak. Akkor kerültem össze megint a Péterrel. Szegedébe vittek egyenesen, a Csillagba. De aztán kikerültem Csengéiére. Volt ott egy gyönyörű gazdasága a börtöntisztviselőknek. Nem az őröknek, hanem a tisztikarnak. Ott állandóan kint dolgozott nyolc rab, egy őr vigyázott rájuk. Jártam ki oda, mert Szegedében kocsis lettem. Aztán Csengelérű szabadút a kocsis. Behívtak, hogyha kitennének oda, nem lenne-e baj? Nem veszekednénk-e a Meszes Péterrel, aki már ott van. Mondtam, hogy az én részemről nem lesz baj, az biztos. Kitettek. Meszes Péter a szobában aludt, én meg kint az istállóban. Őr csak egy volt. Csengéiéről jártam be Szegedre, Kistelekre, vásárba eljártam. Volt egy rakodómunkásom, őr nem járt velünk. Nyáron a teheneknek hordtuk össze a takarmányt. Egyszer szüretvégzéskor, kezdte fejtegetni Meszes Péter, hogy volt, mint volt. Mondtam neki, hogy te se kapod meg a feltételest, meg nem is úgy jársz, ahogy gondolod. Többé nem is említette. Mára szétszéledt mindenki. Vannak-e még? Egy, az Ádám. Abból a korosztályból talán nem is nagyon van más. * * * Lukács Pétert, Lukács Józsefet és Hatvani Andrást 1923. január 14-ikén, vasárnap temet­ték el Kiskunmajsán. „Az impozáns menet — olvashatjuk a majsai Kunsági Hírlap 1923. január 19-iki számában — először a templom előtti Szentháromság-térre vonult, hol a zárda leánynövendékeinek és az elemi fiúiskola tanulóinak hosszú sorfala között elhaladva a templom előtt állapodott meg. Itt történt a koporsószentelés, melyet Varga Mihály apátplébános fényes papi segédlettel végzett el.” A kápolna melletti díszsírhelyüknél Horváth Elek jegyző mondott beszédet. Amint a korabeli tudósító írja, „egyetlen szem sem maradt szárazon”: „A magyar nemzetnek sok ily mártírja van. Élő halottak is járnak e csonka hazában, kiűzve oláhok, csehek és rácok által otthonukból. De Ti megmutattátok nekünk az utat, s ha Ti a nehéz elnyomatás alatt össze tudtatok fogni, mennyivel könnyebb lesz nekünk, most összefogni s menni a mármarosi bércekre, az erdélyi havasokra, felsza­badítani a mi testvéreinket. De akkor szükséges, hogy minden magyar anya és apa hitben és tiszta erkölcsben nevelje gyermekét, miként tette azt a derék Hatvani és Lukács család.” Egyik család sem kapott támogatást, segélyt a megsemmisült tanya újjáépítéséhez. Ekkor még nem voltak harangok a majsai templomban. Az 1917-ben ágyúcsővé olvasztott harangok helyébe, igaz, ugyancsak 1923-ban, de később, nem januárban vásárolt újakat a község. Legalább a Kunsági Hírlap első oldalán a szóvirágzásban zúgnak a harangok: „Kígyósból érkezett jó Hatvani András, Lukács Péter, s József. Sok ezer nép várta, cigánymuzsikával, nagy harangzúgással, nemzeti zászlóval. Falu határában püspök süve­gében ősz lelkipásztora, az elöljáróság, minden más hatóság, tanulóifjúság”. A három mártír három szerény fakeresztet kapott a díszsírhelyen. 91

Next

/
Thumbnails
Contents