Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Zelei Miklós: Pusztai öldöklés
katona, hanem amikor besorozták ott dolgozott Győrben az ágyúgyárban. így katonáskodott. Amazoknak, mintha hallottam volna, hogy szögeznek valami deszkát össze, az én bátyámat belecsavarták egy pokrócba, és úgy temették el. Rátették a másik kettőre. Azután menekültünk mi el a szegedi erdőkbe. Ott voltunk őszig. A jószággal együtt. Amikor hazakerültünk, a szomszédnál laktunk. Nagyon sokára, ugyanazokra a falakra lett felépitve a tanya. Anyagilag sohase jöttünk rendbe, és lett a nagy balhé, mert a Lukácsokat meg az Andrást mind kommunistának vélték a szomszédok. Hogy a románoknak az ellenfelük lettek, azért. Hiszen azok a kommunisták leverésére jöttek. Ok meg öldösték a románokat. Abból lett a sok baj. Ahogy nőttünk fel, úgy nőtt az ellenségeskedés. Különösen a Meszesekkel szemben. Ha a Meszes Ádám a Lukácsékhoz nem vezeti el a románokat, ők még talán ki is maradtak volna. Nem égett volna le a tanyájuk, nem végezték volna ki a fiúkat. Meszes Pistát a bátyám, József jól megverte. A többit nem, mert nem viselkedtek úgy, hogy verni kelljen őket. Meszes Péterrel volt még veszekedés. Bent voltunk Puszta- mérgesben, vasutas bálon. István király vagy mi, reggelig tartott a bál, jöttünk ki, s volt egy köztünk, aki arra biztatott, hogy ne veszekedjünk. Az meg is halt. Meszes Péter hasítvánnyal, szőlőkaróval rávágott a feje tetejére. Meg is halt. Bezárták a Meszest. Amikor huszonnyolcban az is meghalt, akit én megvertem, engem is becsuktak. Akkor kerültem össze megint a Péterrel. Szegedébe vittek egyenesen, a Csillagba. De aztán kikerültem Csengéiére. Volt ott egy gyönyörű gazdasága a börtöntisztviselőknek. Nem az őröknek, hanem a tisztikarnak. Ott állandóan kint dolgozott nyolc rab, egy őr vigyázott rájuk. Jártam ki oda, mert Szegedében kocsis lettem. Aztán Csengelérű szabadút a kocsis. Behívtak, hogyha kitennének oda, nem lenne-e baj? Nem veszekednénk-e a Meszes Péterrel, aki már ott van. Mondtam, hogy az én részemről nem lesz baj, az biztos. Kitettek. Meszes Péter a szobában aludt, én meg kint az istállóban. Őr csak egy volt. Csengéiéről jártam be Szegedre, Kistelekre, vásárba eljártam. Volt egy rakodómunkásom, őr nem járt velünk. Nyáron a teheneknek hordtuk össze a takarmányt. Egyszer szüretvégzéskor, kezdte fejtegetni Meszes Péter, hogy volt, mint volt. Mondtam neki, hogy te se kapod meg a feltételest, meg nem is úgy jársz, ahogy gondolod. Többé nem is említette. Mára szétszéledt mindenki. Vannak-e még? Egy, az Ádám. Abból a korosztályból talán nem is nagyon van más. * * * Lukács Pétert, Lukács Józsefet és Hatvani Andrást 1923. január 14-ikén, vasárnap temették el Kiskunmajsán. „Az impozáns menet — olvashatjuk a majsai Kunsági Hírlap 1923. január 19-iki számában — először a templom előtti Szentháromság-térre vonult, hol a zárda leánynövendékeinek és az elemi fiúiskola tanulóinak hosszú sorfala között elhaladva a templom előtt állapodott meg. Itt történt a koporsószentelés, melyet Varga Mihály apátplébános fényes papi segédlettel végzett el.” A kápolna melletti díszsírhelyüknél Horváth Elek jegyző mondott beszédet. Amint a korabeli tudósító írja, „egyetlen szem sem maradt szárazon”: „A magyar nemzetnek sok ily mártírja van. Élő halottak is járnak e csonka hazában, kiűzve oláhok, csehek és rácok által otthonukból. De Ti megmutattátok nekünk az utat, s ha Ti a nehéz elnyomatás alatt össze tudtatok fogni, mennyivel könnyebb lesz nekünk, most összefogni s menni a mármarosi bércekre, az erdélyi havasokra, felszabadítani a mi testvéreinket. De akkor szükséges, hogy minden magyar anya és apa hitben és tiszta erkölcsben nevelje gyermekét, miként tette azt a derék Hatvani és Lukács család.” Egyik család sem kapott támogatást, segélyt a megsemmisült tanya újjáépítéséhez. Ekkor még nem voltak harangok a majsai templomban. Az 1917-ben ágyúcsővé olvasztott harangok helyébe, igaz, ugyancsak 1923-ban, de később, nem januárban vásárolt újakat a község. Legalább a Kunsági Hírlap első oldalán a szóvirágzásban zúgnak a harangok: „Kígyósból érkezett jó Hatvani András, Lukács Péter, s József. Sok ezer nép várta, cigánymuzsikával, nagy harangzúgással, nemzeti zászlóval. Falu határában püspök süvegében ősz lelkipásztora, az elöljáróság, minden más hatóság, tanulóifjúság”. A három mártír három szerény fakeresztet kapott a díszsírhelyen. 91