Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - Szikra János: Vakuvillanások (Bácsalmási hétköznapok)

alkalmakkor inkább civil arcukat láthattad, semmint a templomit. Tekintetük elsuhant fölötted, mint más fölnőtteké is. Faludban, az 1960-as években a gyereket — még ha szerették is — nem vették emberszámba. Lekezelendő kis lények voltatok.

* * *

Mit akarsz ezzel az írással? Mit vársz tőle? S miként folytatod? Van-e értelme?

Nem beszéltél — kiről, miről is még? Voltaképpen még senkiről és semmiről.

Nem említetted még a kétszeres aranyérmes Bácsalmási Úttörő Harmonika Zenekart 1962-ben és 1963-ban nyert érmeivel és csillebérci táborozásaival, amelynek zongorakísérői Dimitrievits Sarolta és Szikra Magdolna voltak a róluk készült sete-suta tabló tanúsága szerint;

titkoltad apai mostohaöregapád lavórba-ültetésének történetét s nagyanyád leibstuhl-ját (szobavécéjét), a harisnyakötő apai dédszülőket s mostohaöregapád öngyilkosságát — s mennyi mindent még.

nem szóltál családod fényképezkedési szokásairól, amikor megjelent évente kétszer a félbarát fényképész a fotómasinával és kiültette az ünneplőbe öltözött családot a ház előtti virágzó spirea-bokrok elé, vagy a festőhengerrel-mintázott fal előtt vágtatok bent a szobában az utókor figyelmére is számot tartó szalonképes pofát — föltéve, ha sikerült az ágy alá bújt legkisebb csemetét, téged, pókhálósán és koszosán előráncigálniuk;

hallgattál barátaidról, Kázmérról és Ősikéről, anyakönyvi nevükön Cegléd Józsefről és Bácsalmási Istvánról, akik eszmélésed idején kisérték baráti figyelemmel lépteidet, s nálad tervszerűbb módon kamatoztatták később okos elméjüket és képességeiket, és ma sem érzel még annyi erőt, hogy érvényes (végleges?) mondatokat írj róluk, mert kamasz-barátságotok — különösen Kázmérral — külön regény, és lehet, hogy nem írod meg soha már — mert mindent tudsz és semmit sem egyidejűleg, bár mindenre pontosan emlékszel adatszerűén és hitelesen is, ha fölvillan elméd vakuja a múlt árnyai előtt —, de nem minden publikus az emlékeid közül, nem publikus az életed; s mert legföljebb még csak a cipőd orrát ha súrolja a halál árnyéka . ..

Mégis: mindenre emlékszel. A képsorozatok, míg élsz, érintetlenül szunnyadnak sértetlen dobozaikban.

* * *

Hiába. Valószínűleg ezek az utolsó közvetlen sorok szülőfaludról, Bácsalmásról, amelyeket a te tollad ró a papírra.

Nem a mondandó, hanem a higgadtság hiányzik ahhoz, hogy személyes sérelmeiden fölülemelkedve mondj ítéletet (többnyire elmarasztalót) és ritkán, de reménytkeltően dicsérő szavakat falud okos és ostoba, tisztességes és lelkűket az ördögnek fillérért eladó, esendő polgárairól. S köztük magadról, a véletlenről is.

Lehet, hogy éppen ezért óvakodsz. ítéleteddel vétkezhetnél ellenük s magad ellen. Hasznosnak látszik tehát a tintát elapasztani.

* * *

Egy ilyen írás végére — mert most már bizonyos, hogy abbahagyod — általában a jövő irányát jelző bizakodó szavak illenek vagy kellenének. De ezt a nyájas olvasó tőled fölöslegesen várja.

Szegény vagy, havi bérből máról holnapra élő, ki pár napot gyermekeitől és az esetleges mellékjövedelmet kamatozó munkától csent el, hogy fölvázolja az emlékeiben kavargó óceán felszíni hullámrajzát.

Talán így jobb. Nem sértesz meg ismét holtat, sem érzékeny elevent, sőt, tágasabb emberi közösségek érzékenységét sem borzolod föl.

80