Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Vekerdi László: Hornyik Miklós: Titokfejtők
sikerült, tán mégsem volt egészen értelmetlen. Es ez nagyon nagy szó, bőven elég jogcím a teljes történelmi felmentéshez, hisz nagyon kevés vállalkozás mondhatja el ezt magáról szerencsétlen századunkban. Hornyik tökéletesen meggyőzi az olvasót, hogy Szentelekyje megérdemli a tanulmány címét: A hajlékteremtő. És ezt úgy éri el, hogy majdnem kizárólagosan gyöngéit, tévedéseit, elhibázott irodalompolitikáját, kudarcait részletezi. Majdnem kizárólagosan azokat az erőket sorolja fel — igaz, másfélék nemigen akadtak —, amelyek a hajlékteremtés ellen működtek. És mégis fölépítette a hajlékot. Vagy a fölépült hajlék ismeri fel végre benne megálmodóját? Hornyik finomabban fogalmaz, idézzük: „Esztéti- cizmussal határos mai irodalomszemléletünk szinte mindenben ellentmond Szenteleky irodalomfelfogásának, de hogy egyáltalán ellentmondhat, az nagyrészt épp az ő érdeme: a maga lehetőségei szerint mindent megtett azért, hogy a jugoszláviai magyarság átvészelje kisebbségi életének legsúlyosabb éveit, hogy mindeközben ne ringassa magát az irredentizmus illúziójában, s hogy önerejéből fennmaradjon, sőt tovább is lépjen, amikor majd erre lehetősége nyílik.” Ezzel a Szenteleky-képpel cseng össze Hornyik remek ismertetése Juhász Erzsébet Szenteleky-regényéről, a Műkedvelök-rőY. megismerjük belőle, miként került írás közben a szerző egyre inkább Szenteleky hatása alá, amint egyre jobban megismerte, hogyan vált a regény a jugoszláviai magyar irodalom műkedvelésben gyökeredző kezdeteinek szatirikus leleplezéséből valami mássá, valami többé is: a kiszolgáltatott kisebbségi ember politikai megfélemlítettségének hiteles ábrázolásává. „A regény színterén megvilágosodnak a „műkedvelés” társadalmi kulisszái, a külső és belső élet széthasadásának társadalmi és politikai okai, a műkedvelő életvitel mögött megnyílnak a forró kétségbeesés örvényei... Nagyapánk és nagyanyánk, Szenteleky Kornél és Póth Erzsébet űrt nemző, jóvátehetetlenül megkésett egymásra találása a regény végén nem groteszk csattanó, nem egy műkedvelő módon végigélt látszatélet dilettáns exodusa, hanem mély emberi tragédia. Juhász Erzsébet regény befejezése Pilinszky szatírával, gúnnyal, tréfával ki nem kezdhető, mélységesen komoly megnyilatkozásával cseng egybe: Nem operettfigurák, halálra ítéltek vagyunk valamennyienEz azonban nem zárja ki, hogy Don Quijoték legyünk, és ez a Don Quijóte-ség semmit le nem von a tragédia emberi mélységéből, bár szatírával nagyon is kikezdhető állapot vagy inkább maga a megtestesült szatíra. És meglehet Juhász Erzsébet is így gondolta, talán. Mindenesetre tájainkon a forró kétségbeesés örvényein olykor másként, mint a szatíra mentőövével, egyszerűen át sem lehet evickélni. A kis kötet jugoszláviai magyar irodalomról szóló többi írásából kiemelkedik még egy interjú Szeli Istvánnal; kitűnő bevezető a nagy professzor — tájaink nemzeti és nemzetiségi kérdéseiben mind fontosabbá váló — életművéhez. Ezen túl pedig a műfaj lehetővé teszi, hogy fölszínre bukkanhassanak másként nem vagy csak nagyon körülményesen megfogalmazható összefüggések, mint például itt Szeli professzor releváns párhuzama a negyvenöt utáni néhány év meghitt reményteljessége és a jelen kiábrándult kapkodása között... Hornyik különben jól ismert mestere a műfajnak; máig emlékezetes Németh Lászlóval a hatvanas évek közepén készült lelkes interjúja. Amikor nálunk még csak úgy illett egy jó szót mondani Németh Lászlóról, ha az ember mindjárt hozzámondott két rosszat, Hornyik akkor az európai távlatokra néző szellemóriást mutatta be a sajkódi dombokon. Ha tehát valaki, akkor ő nemcsak joggal — ezt mindenki megteheti —, hanem hitelesen figyelmeztethet egy korlátlanságra törő nagy író korlátáira. S abban is igaza van, hogy „ha olykor ma is kritikátlanul olvassuk és kommentáljuk, sokáig késleltetett újrafelfedezésével magyarázható”. S többé-kevésbé az is talál, hogy Németh László — legalábbis a harmincas évek közepéig-végéig — „a magyar társadalom tragikus megkésettségéből s a magyar történelem kudarcsorozatából épített magamagának — nemzedékének és olvasóinak is — magyar ideológiát, egy lényege szerint védelmi beállitottságú sziget-programot.” De miért „különös” az, „hogy ennek az eszmetannak irodalmi-műfaji következményei is voltak”? Nem inkább az lenne a különös, ha nem lettek volna? Hornyik, aki Szenteleky esetében oly pontosan regisztrálja, hogy „kultúra-szervező, irodalomalapító küzdelme 71
