Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Balassa Péter: Magyar irodalom a ma kereszttüzében (esszé)
Balassa Péter Magyar irodalom a ma kereszttüzében* A. JLma szó a címben azt a kimerevíthető állapotot jelenti, amely a modernség válsága, a szellemi-erkölcsi világválság; ennek csak része, habár elszakíthatatlanul a mai, napi válság Magyarországon. Irodalmunk legjobbjai ma is, mint régebben, látják, hogy a helyi válság és a világméretű összefügg. Előbb a krízisről, világméretű értelemben. A válság érzete, vizsgálata, reflexiója a modernséggel, a modern emberrel egyidejű, tehát igen régi: a 18. század végétől számítható. Olyan társadalmak és gondolkodásmódok váltak uralkodóvá és meghatározóvá, amelyek történeti tudattal rendelkeznek, érzékelik a „régi” és az „új” közötti — esetenkénti — értékkülönbséget, illetve — pozitíve — a történelmi tudás és tapasztalás tudatosítása útján tervezik és teremtik a jövőt. Ez lényeges elmozdulás, sőt radikális törés az archaikus világképpel szemben, amely lineáris történeti tudattal nem rendelkezik, csak a körkörös, ciklikus visszatérő időfogalom mentén kialakítható, stabil történeti érzékkel. Az archai- kumban egy történés, egy esemény csakis akkor igazolható, ismerhető el, ha beilleszkedik a hagyományos ismeretek és tudás újraismétlődő körébe. Ezzel a visszatérés-élménnyel áll szemben a modernség alapvető tapasztalata az idő irreverzibilitásáról. Ez a gondolat tulajdonképpen már a zsidó-keresztény hagyomány méhében megfogan, amennyiben azt alapvetően az új várása, a történelem lehetséges végkifejlete és az eljövetel (a szabadulás, a megváltás) motiválja. Az újkornak egyre fokozódóan jövőre vonatkoztatott stratégiái, dinamikája fokozatos elszakadást, vitát és szembefordulást jelent a múlttal, a hagyománynyal. Értelmessé válik az a kérdés, amely hosszú ideig így nem merült fel, hogy egyáltalán mi az értelme a történelemnek. Ez feltételezi és magában foglalja azt a megváltozott emberképet, amelynek kulcsszava az autonómia: hogyan alapozható meg az az emberi lény, amely/aki immanens önteremtésre képes, „felemelkedik a humanitáshoz” (Herder), etikája belső lelkiismeret és világismeret függvénye (Kant), megismerőképessége által nyer értelmes formát a világ rendje (Kant), ugyanakkor éppen ezen autonóm megalapozás által válik méltóvá az „isteni képmás” tisztére. A felvilágosodás és a kora-modernség akkor került válságba — noha hangsúlyozom: a válság magából a modernségből következik és eleve hordozza azt —, amikor az autonóm ember kiképzése (Bildung), a szellem önteremtése (Hegel, Goethe) stb. nem járt együtt a világrend értelmességével, hanem létrejöttek az első tömegtársadalmak és tömegkrízisek (jakobinus diktatúra, thermidor, napóleoni háborúk), az autonómia eszméje nem tudott rendet „belevinni” a világba. Ez a fejlemény tovább növelte a régi és az új éles, a válságra akár pozitív, akár negatív előjellel hivatkozó megkülönböztetését, a hagyomány elvetését a „még újabb” érdekében, vagy a rá hivatkozás konzervatív-nosztalgikus romantikáját. Mindezt tetézte a világ irracionalitása feletti kétségbeesés filozófiai konzekvenciája, mely a koramodemség szekularizált autonómiafogalmával szemben, (mely tehát az isteni rend nem egyházias helyreállítását szolgálta volna) az „istenhalál” gondolatát állította előtérbe. Az autonómia-gondolatnak isteni képmás feltételezése nélküli megfogalmazása (Nietzsche és a 19. század ateizmusai) csupán válasz a világ „szolgai”, irracionális állapotára — ateista szabadságverzió. Ezek a fejlemények a tömegtársadalmak fokozódó mértékben elnyomorító körülményei és tapasztalatai nyomán egyszerre feszítik szét az eredeti autonómia-gondolatot. Egyfelelől a róla való lemondás irányába (ezek a diktatórikus, illetve reakciós ideológiák az emberről mint * Elhangzott a JAK szegedi tanácskozásán. 47
