Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Vekerdi László: Hornyik Miklós: Titokfejtők
Vekerdi László Hornyik Miklós: Titokfejtők ■A. JLa egy ágyúgolyó négy vagy öt darabra törik, könnyű kiszámítani a töredékek útját. De ha egy nemzet? Azt hihetnők, hogy ebben az esetben kiszámíthatatlanok az utak. De nem így van. Akinek vagy egy kis józan esze (a nemzetek sorsát intéző hatalmasságokat természetesen nem számíthatjuk ide), könnyen előreláthatja, hogy például egy ilyen széttört nemzet irodalmában törvényszerűen el fog harapózni a dilettantizmus. Ha valami, hát inkább az szorul magyarázatra, hogy miért és hogyan sikerül — ha egyáltalán sikerül — egy-egy töredék irodalmának túljutnia a kontárság korszakán. Hornyik Miklós kötete végeredményben ezt a titkot fejtegeti, kettős értelemben is. A kötet irodalomtörténeti fele azt beszéli el, miképpen küszködött Szenteleky Kornél és néhány barátja a helyzet diktálta dilettantizmus ellen, a másik fele pedig maga mutat példát a szakszerű és igényes irodalomértelmezés (hogy a végképpen kompromittált „kritika” szót messzire elkerüljem) egyik lehetséges útjára. Kezdjük az ismertetést az irodalomtörténeti félnél. Szeli István nemrégiben halaszthatatlan adósságnak nevezte a Szenteleky-életmű hiánytalan feltárását és lemérését; az adósságból Hornyik tanulmánya jócskán törlesztett. Mindenekelőtt tán mintaszerű filológiai pontossággával. Nem csak úgy értve a szót, hogy gondosan korrigál téves adatokat és dátumokat (éspedig mennyit s milyen „közismerteket”!); ez végtére is az irodalomtörténész kutya kötelessége lenne, és nagy kár, hogy egyre kevésbé tekintődik annak. Inkább azt jelenti ez a filológiai pontosság, hogy mindenütt kellő mélységig részletezi Hornyik Szenteleky szerkesztői és írói munkája szempontjából fontos kapcsolatait, éspedig nemcsak az írókhoz fűződőket, hanem a vajdasági magyar irodalom anyagi és szellemi létét meghatározó kapcsolatokat, dr. Vilt Vilmos főorvos önzetlen segítségétől a királyi diktatúra idején megszigorodott cenzúráig. Azért nagyon lényeges ez a fajta filológia, mert csak ezekkel az objektiven feltárt környezetfilológiai adatokkal együtt válik a Szenteleky-életmű (és mutatis mutandis a Fábry-életmű, a Kemény János-életmű, a Gál Gábor-életmű, a Kacsó-életmű; de folytathatnánk a sort napjainkig, Turczel Lajosig, Herceg Jánosig, Gáli Ernőig, Sütő Andrásig, Gion Nándorig, Duba Gyuláig és tovább) egyáltalában értelmezhetővé. Hornyik szakít a sok évtizedes gyakorlattal, s nem hajlandó szemlesütve elszemérmeskedni minden adatot a kisebbségi irodalom épp kisebbségi voltából fakadó gondjairól. „Irodalomtörténeti kézikönyveinkben és összefoglalóinkban — emeli ki külön — erről nem esik szó. Stílustörténetileg osztályozzuk, eszmeileg elbíráljuk és esztétikailag minősítjük a kisebbségi korszak irodalmi műveit és programjait, de óvakodunk hogy a korabeli kisebbségi helyzetről valamit is mondjunk.” Soha senki nem is szólt róla, az egyetlen Herceg János kivételével. Holott enélkül légből kapott minden értelmezés, e nélkül még csak nem is sejthető, „milyen jelentéstartalmakat hordozott a húszas évek fordulóján s a harmincas évek elején a couleur locale fedőneve, s milyen mértékben politizálódott át az irodalom fogalma kisebbségi viszonyaink között.” Mintaként természetszerűleg kínálkozott Erdély; ám az erdélyi irodalomnak mindig is megvoltak a maga külön színei, amiről se a Felvidéken, se a Vajdaságban nem lehetett beszélni; itt külön meg kellett teremteni művi úton, mesterségesen a „vajdaságiasság” külön színeit. „Más szóval: 1918 történelmi, de nem irodalmi korhatár is egyben.” Hajlékot kellett tehát teremteni egy másfajta irodalomnak, amely az adott lehetőségek között 69
