Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, V. rész)

mint (majdnem egyetlen) önfenntartó erejüket. Főképpen a bolsevizált szocializmus egyik újabb tengelye (Bukarest, Prága, Kelet-Berlin) mentén. Ez a reflex ma forrón tartja a zóna egyes országaiban a kisebbségekkel, fajokkal, vallásokkal szembeni türelmetlenséget. „Közös dolgaink” rendezésének vágya még sohasem volt ennyire egy szűk elit törekvése.

8. Sütő Andrásnál a budai vendéglakásban. Orvosi vizsgálatokra jött Pestre. Laza, overallszerű házi nadrág, flaneling. Elmondja, hogy az utóbbi hónapokban mit szüntettek meg, mit tiltottak el, mit zártak be Erdélyben; magyar kiállítások, iskolák, lapok, művek. Pontosítjuk a tényeket. Lehet, hogy csak ennyi marad? A megőrző megörökítés? Mennyi minden nem lehet immár soha többé Európa része abból, ami évszázadokon át Európához tartozott! Kiirtották. András néhány nap múlva hazautazik. Ő Erdélyben marad. „Kell valaki, aki behajtja az ablakokat, aki becsukja az ajtót, lezárja majd a házat.”

A lakástól az utcai kapuig a harminc métert egymást átölelve tesszük meg. Elég nehéz így haladni, de jól összeigazítjuk a lépteinket.

9. Régebben (mikor?, azért még ebben a században) színes, változatos, stimuláló volt a közép-európai élet. A „hajszálgyökerek” nedvdús talajba kapaszkodtak. Ma szürkeség, szegénység, depresszió, gyűlölködés.

Hová utazna ma Bartók?; hogy utazna?; hogy fogadnák?; mit találna?

A közép-európai ember ma se nem egyéniség, se nem közösségi lélek. Országútiaké, vándorló, menekülő, köztes lény. Közép-Európa rövid, e századi léte alatt három államalakzatba kényszerült: a Monarchia (illetve a Monarchián kívüli államok huszadik századi államiságának megteremtése előtti szakasz); a két világháború közötti, nem túl hosszú átmeneti államiság, vele a fasizmus hatásának, vagy a fasizmussal szembeni ellenállásnak kudarcos ideje, és a szovjet modell bomlasztó formái. Ezt a folyamatosságot csak alkukkal, újabb és újabb torzulásokkal, magányos, többnyire hatástalan szembeszegüléssel lehetett átélni; vagy nyomot sem hagyva kellett belepusztulni. Két-három évtizedenként tízmillióknak kellett áthangolódni.

Kellenek az ilyen szétzilált államok, fantomkultúrák, önmagukat elveszítőkereső néptömegek Európa centrumának? Ha igen: mire?

10. Jellemzőek a nagy nemzeti temetések kultusztartalmai. Kit temet a nemzet?; miért?; hogyan? A belső tudat, a külső rekvizítumok. A zászlók különböző színei. A változó címerek. A tudás, a homály, a nem tudás, a tiltás, a fenyegetettség fokozatai között gyászolók. Belül: értetlenség, fájdalom, elfojtott bosszúvágy, sunyítás, megrendültség. Százezerek a koporsók mögött, a zászlóerdős nagygyűléseken: gróf Teleki Pál temetése, Sztálin temetése, Rajk László temetése, Nagy Imre temetése. A gyászolók között valakik mindig áldozatok, és valakik mindig hazudnak. Hazudva mentik a bőrüket. „Csupa kétes, nehéz, romlott szokás, gondolat, eszme, csupa finom álnokság, szemfényvesztő hazugság, mézes árulás, csupa mellékösvény, hátsó gondolat, nyomorult ösztön rejtett álarcban, az emberi hitványságba veszve.” (Hamvas Béla)

26