Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Varga Zoltán: Döglött hal (elbeszélés)
a tolmács, aztán végig az úton egyetlen szót se szólt, se hozzám, se a hátsó ülésen mellettem ülő titkárához, ám ami a működésemet illeti, az azért oda-vissza, vagyis hivatalos nyelvről anyanyelvre és anyáról hivatalosra, egyformán jól ment, eltekintve a koplalástól. Mert azért azt tudnod kell, hogy az ilyen találkozókon a tolmács úgy van jelen, mintha jelen se volna, hogy miközben a magas tárgyalófelek villásreggelin, munkaebéden, banketten esznek-isznak, pohárköszöntőt mondanak, neki még csak nem is terítenek, széke is kicsit hátrább áll a többiekénél, amazok beszélhetnek akár tele szájjal is, neki viszont még vizet inni is módjával ajánlatos csak, vagyis se cigiszünet, se pisiszünet, a hotelokban kifejezetten tilos a számukra bármit is felszolgálni, bár az említett kolléganőm szerint egyszer a felvonóban helyeztek el egy tálalóasztalkát szendvicsekkel, úgyhogy az éppen pihenőt tartó tolmács, mert ott kettő is volt, a le-föl járó liftben kapott be néhány falatot, de hát ez amolyan kiskapu volt csak, mert, újra a kolléganőm szerint, megtörtént az is, hogy a tolmács szabályosan elájult, elhiszem, miért ne, még ha én nem is éreztem semmit. . . amíg a tárgyalás tartott, legalábbis nem, később a kocsiban csak, ekkor kezdtem érezni, hogy a szemem kopog már az éhségtől. Mert amikor vége lett, és a vendégdelegáció elment, én egyszerűen fogtam magam, és beültem az egykedvűen újságot böngésző sofőr mögé. Talán mert egyszeriben fölöslegesnek és nagyon idegennek kezdtem magam érezni. . . vagy amiért arra gondoltam, hamarosan úgyis indulunk vissza. Csak hát odabenn az asztalon jócskán maradt még étel és ital, úgyhogy bámulhattam a pilóta hátát, szívhattam egyik cigarettát a másik után, nézhettem a határátkelőhely nyüzsgését, körülöttünk ide-oda futkosás, kocsik, buszok, kamionok mindkét irányból, a motel ajtaján is ki-be járkálás, határőrök, vámosok, rendőrök, civilek és egyenruhások, éppcsak a mieink közül senki, mert csak várok, egyre várok, vár az egész kocsisor, négy-öt fekete Mercedes is még a miénken kívül, meg más kocsik is, mivel reggel egész konvojjal jöttünk, az ablakon kocogtatás pillanatában, úgy látszik, nem nézhettem ki éppen, mert mintha álomból riadtam volna: a rendőr kreolbőrű, bajuszos, fekete, olyan, amilyennek lennie kell, gyere, tegez le természetes rendőrreflexszel, hívat a ... és a vaddisznóképű nevét mondja. Amikor meg kiszállok és elindulok, szorosan mögöttem lépked, úgy kísér, mintha bekísérne, eszében sincs előre menni vagy lemaradni, úgyhogy tetőtől talpig elvörösödöm, legalábbis így érzem, mert mintha mindenki bennünket nézne, atyaisten, valamit biztos elszúrtam, és hát a véletlen, mint a „vadvezér” esetében, szándékosnak is hathat, netán szentségtörésnek, vagy talán hallott rólam valamit a vaddisznóképű, talán épp a halalakú térképet vagy a lángra lobbantott papírlapot, mert valahogy még ez is eszembe jutott, meg szegény Bujdosó Laci esete is, az alatt a pár lépés alatt, bármilyen nevetséges legyen is ez, sarkamban a szigorúan barnaarcú rendőrrel, mielőttt az élénken zsibongó, fel-felcsapó nevetésekkel tarkított társalgás hangjai közé léptem volna, ahol a társaság, derülten és felszabadultan, ráérős ejtőzéssel pusztította a maradékot, minden látható jele nélkül az indulásra készülődésnek. Mert mintha még a nagyfőnök is oldottabb lenne, már-már mosolyt elnyelő, legalábbis mielőtt vastag szemöldökét összevonná: micsoda dolog ez, elvtársnő, hogy csak úgy megszöksz, azt hitted, éhezni hagylak? ... Én meg alig vagyok képes legyűrni néhány falatot, ahelyett, hogy végre kitörne belőlem a nevetés, vagy . . . tudom is én, mondjuk eszembe jutna dühösnek lenni, miért nem küldött inkább egy pincért utánam . . . Csak hát épp ez az, s ezért is locsogok ennyit erről, 12
