Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Varga Zoltán: Döglött hal (elbeszélés)
visszavonták, de még inkább, akik nem vonták vissza, pedig hát ők a normálisok, ám én főleg őket nem értem, mert akármennyire tizenötévesen vagy netán túl irodalmian hangzik is ez, nagyon sokáig nem értettem még, hogy lehet valaki olyan, mint a többi, hogy lehet kísértést sem érezni, hogy lángot tartsunk az elénk tett papír alá, vagy hogy kinnmaradjunk a stégen hullámverésben. De talán éppen ez kell, nem gondolod? A félelem és alázat természetes reflexeit nem megérteni — nehogy meg is bocsássuk. . . Ezért szerettem volna belebújni az ügy valamelyik szereplőjének bőrébe is, azéba a kis besurranó tolvajéba például, aki végül mégis visszavonta (mert azért belebújni ilyenbe érdemes csak) és akinek a börtönkarrierje a hadseregben kezdődött, valahol lenn délen szolgált, és a kimenőjéről egyszer késve ért vissza, nem ismerte a nyelvet, eltévedt a városban, ám a laktanyában azzal fogadták, hogy szökni akart, hiába próbált a gyér szókincsével magyarázkodni, otthonról elanyátlanodott szegény falusi gyerek, lehet hogy csakugyan nem igyekezett túl hamar visszaérkezni oda, ahol bizonyára elsőszámú céltáblája volt mindenféle durva tréfáknak, és ahol az egyik kezét az ágyhoz kötözték, a másikkal meg írnia kellett, meg persze akadt is, aki szerint előzőleg beszélt is volna a szökési tervről. Nem tudom ugyan, mi igaz az egészből, ám a szava valahogy nagyon is őszintének tűnt, ezért is vonhatta vissza a vallomását, nem akarva, hogy Bujdosó úgy kerüljön miatta a rács mögé, ahogy valamikor ő került oda mások miatt, mármint az a kis csóró, akivel én beszélgettem később, amikor már a lapnál voltam, és ahol írtam néhány bírósági tudósítást is, vagyis ez a kettő, a Bujdosó ügyében felléptetett és akivel én beszéltem, nem egy és ugyanaz, de azért a regényemben ugyanaz is lehetett volna, mert valamikor arról is álmodoztam, hogy megírom Bujdosó Laci kétszeres meghurcoltatásának regényét, nem komolyan ugyan, nem is éreztem magam képesnek rá, na meg a fáradozásom jutalma is, aligha lehetett volna több egy döglött halnál, nem éreztem már igazán ellenállhatatlannak a félelem élvezetének kísértését, rég elmúltam tizenöt éves.. . ám hogy mennyire elmúltam már, azt később a lapnál kezdtem érezni csak, azután, hogy Béla, az én csendes és körültekintő Bélám, hála a hátteret nyújtó biztonságkeresésének, tartományi polcra került, vagyis az állásomat én a lapnál, meg később a fordítószolgálatnál is, tulajdonképpen neki köszönhettem, és hát ott a lapnál kezdtem érezni csak igazán, mennyire körül vagyok véve szaglászókkal, és menynyire tartunk is tőlük. Lehet-e ezt, szabad-e azt, ejtettek-e már szót más nyelven is amarról, mert hát félreérthetik, célzatosságot fedezhetnek föl benne, rosszindulatot a puszta ügyetlenségben vagy butaságban, minden nyelvbotlásban vagy elírásban, és hát a tolinak és írógépnek megvannak a kisördögeik, rég várt diadalmas lecsapásra is alkalmat adók, például a „vadvezér” esete is, az volt csak valami, pillanatokon belül felbolydult méhkas az egész fordítószolgálat, azaz hát várj csak, mégis a szerkesztőség, mert akkor a lapnál voltam még, nem én fordítottam ugyan a szöveget, de én lektoráltam, szóval a „hős hadvezérből” valahogy „hős vadvezér” lett, uramisten, de szörnyű is, ha valaki szent és sérthetetlen, a főszerkesztő céklavörösen tajtékzik, raportra hív, nem hiszi, hogy vétlen vagyok, ha egyszer mindenki vétkes, nosza elő a kézirattal, a „há” szerencsére heroikusán állt helyt a helyén, a vészthozó „vé” tehát szertelen szedői melléfogás, bennmaradása ébertelen korrektori kapkodás következménye, szándékosságnak nyoma sincs, legfeljebb a lelkekben marad a letolásnak, a letoltakéban éppúgy, mint a letolókéban, mert az utóbbiak hiszik is, nem is a vétkes szándék hiányát. És hát az ilyenféle esetek valahogy befészkelik magukat a zsigereinkbe, bármennyire nevetünk is rajtuk, 10
