Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Mák Ferenc: A vallomás történelmi rangja (Szeli István: Így hozta a történelem)

vidékhez kapcsolódik, vagy éppen abból nő ki, abból merít ösztönzést, még nem regiona- lizmus, nem jelenti azt, hogy a mű a vidékhez tapadva nem lát túl önmagán. Vonatkozik ez természetesen a tudományos kutatásra, irodalomtörténetre, irodalmi kritikára stb. is. Tehát én nem a témában, a tárgyban, egy bizonyos helyhez való kapcsolódásban keresném a regionalizmus ismérveit, hanem inkább egyfajta magatartásban, szemléletben, gondolkodásmódban. Az a körülmény, hogy egy táj vagy vidék ihletését lehet felismerni egy műben, akkor negatívum, ha azonossá válik a vidékiséggel, vagyis lélekben és szellemben az.” Olyan, eddig talán soha ki nem mondott meglátások ezek, melyek már-már közösségivé növesztett bűntudatunkkal szemben az újraértékelés és újrafogalmazás igényével jelentkeznek. Vajdaságban egyetemi program épül arra a meggyőződésre, miszerint minden vidéki — és mint ilyen szégyellni és rejtegetni való —, ami a táj ihletése nyomán született. E felfogás kártékony jellegét az sem menti, pusztító erejét az sem igazolja, hogy az esetek többségében a vajdasági indíttatás valóban silány minőséget eredményezett, hiszen korántsem a táj, a régió ihlette gondolat eleve alsóbbrendűségéről van szó, hanem a szemlélet kiforratlanságáról, melynek ihletésében a gondolat alakot öltött. A szemléletbeli félszeg- ség, a gondolati következetlenség pedig kizárólag önismeretünk hiányára vezethető vissza, aminek ősokát történelmi tudatunk csonkulásában kell keresnünk. Intézményeinknek tehát — legyen szó akár a tanszékről, akár kiadóházról, akár lapkiadásról vagy könyvtárakról — történelmi léptékű önismeretünk megalkotását, megteremtését kellene szolgálniuk, így, s csakis így tölthetnék be igazi hivatásukat. S hogy intézményeink téves szerepvállalása folytán milyen téves beidegződések születtek és jöttek létre tudományos gondolkodásunk terén, arról részletesen beszél Szeli István akkor, amikor a filológiai tényismeret nélküli gondolkodás simulékony jellegéről szól, amikor nyomatékosan hívja fel a figyelmet arra, hogy a meggyőző tényismeret hiányában szemléletünk és meggyőződésünk könnyen idomul mindenféle előítélethez, olykor téves elgondolásokhoz is. Az, hogy nálunk a legtöbb esetben „a tetőn kezdjük az építkezést, azt eredményezi, hogy kész társadalmitörténelmi helyzetekhez keressük — filológiai látszatmunkákkal — az igazolást. Számya- szegett azonosságtudatunk eredménye, hogy e mutatványok a legtöbb esetben sikerülnek is, s nem lehet eldönteni: egyéni vagy közösségi sorstudatunkban tesznek-e nagyobb kárt, végeznek-e nagyobb pusztítást.

Szeli István így hozta a történelem ... című vallomásában — szóljon akár egyéni sorsáról — egy közösség szendergő létállapotáról vall. Magánháborúkban keresi annak okát, miért nem jutott e közösség önismeretében a tudatosodásnak arra az európai léptékkel is mérhető szintjére, mely azután sorsformáló erőként avatja szellemi otthonává a tájat, amelyen él. Sok-sok évtizeden át szerettük volna hinni, teremtő közösségben élünk, holott valameny- nyien tudtuk, milyen szegényesek azok a gondolati tartalmak, melyekben támaszra leltünk. Igazi szegénységünk azonban akkor derül ki, ha világi jelenvalóságunk lényegi tartalmaira — ahogyan Vékás János, a beszélgetőtárs tette — a történelem kérdez rá. Vékás János kérdéseiben az a nagyszerű, hogy nem konkrét helyzetek alapján fogalmazódnak meg, elszenvedve a feltételezettség sokféle torzulását, hanem a sorshelyzeteknek azokon a magaslatain válnak számonkéréssé, amelyeken már a közösségi gondolati tartalmak nem reálpolitikai függőségükben, de egyetemes emberi méreteikben merülnek fel. A kérdések nagy többségét Európa bármely régiójában megfogalmazhatta volna — ennyiben előítélet- mentes Vékás János viszonya a jugoszláviai magyar valósághoz. Ezzel megteremtette a válaszadás tiszta etikai feltételét. Ennek alapján tud Szeli István úgy szólni egyéni sorsáról, pályájáról, értelmiségi feladatvállalásáról és elhivatottságról, tudósi szolgálatról és intézményes kötelezettségről, önismereti tartalmakról és tényfeltáró munkáról, napi helytállásról és erkölcsi parancsokról, hogy mindvégig közösségi sorshelyzetekről és a létezés igazi tartalmairól szól, jelezve ezzel egyszersmind azt is, mik lennének a szuverén létezés történelmi tartalmai, amelyekről parancsolatként kellene tudnia a mindennapokon túllépni kívánó egyénnek is.

145