Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Mák Ferenc: A vallomás történelmi rangja (Szeli István: Így hozta a történelem)
Mák Ferenc A vallomás történelmi rangja Szeli István: így hozta a történelem-ML JLa egy közösség történeti gondolkodása a belső szerveződés hiányában hosszú időn át nem jut el az önmagáról való elmélkedés terén a vallomásig, a hitelt érdemlő tanúságtevésig, akkor rendszerint a rokon tudományok, az irodalom vagy a publicisztika igyekszik pótolni a történeti öneszmélés vétkes mulasztásait. Nem ritka jelenség ez a közép-európai régióban, ahol a mindennapi élet történeti feltételezettségének következetes végiggondolása csak a legritkább esetben történhetett meg, nem utolsósorban azért, mert sérülékeny evilágiságunk röghözkötöttsége a rög kérdésében sem jutott el a tisztánlátásig. Azzal, hogy itt, ezen a tájon az öneszmélési folyamatok igazából soha nem futhatták be lényegük megszabta pályájukat, a közösségi lét soha nem lehetett törvényteremtő — mondhatnám azt is: a kelleténél és az elviselhetőnél szigorúbb ideológiai meghatározottságuk folytán. Ezért van az, hogy a jugoszláviai magyarságnak ma sincs történetírása, nincs olyan tudományos diszciplínája, mely képes lenne időszerű európaisággal szólni a közösség létezésének feltételeiről és körülményeiről, lehetőségeiről és korlátáiról, nincs ami tudományos megalapozottsággal értékelhetővé tenné e közösség társadalmi-történelmi létét. Patriarchális tudati viszonyokról árulkodik, ha nem vagyunk képesek a kisebbség-nemzetiség létét történelmi függőségében látni, s nem vagyunk képesek e függőségek által létrehozott feltételezettségeket visszavezetni a mindennapi cselekedetek világába. Ez pedig törvényszerűen hozza magával a világból való kirekesztettséget is, hiszen — ahogyan a tudós tanár fogalmaz — „a magunk világa nélkül nem ismerhetjük meg a tágabb világot sem, éppen így, a múlt nélkül nem lehet jelenünket sem értékelni, jövőnket sem építeni, kimunkálni”. A gondolat abban a kötetté terebélyesedett vallomásban fogalmazódik meg, melyet Vékás János többszöri beszélgetés nyomán szervezett önéletrajzi számvetéssé, s amelyben Szeli István, tudományos életünk — bízvást állíthatom — első számú embere szól múltról és jelenről, s tekint a jövőbe, a felmerülő hiányvonatkozásokat is számba véve. Az újságíró által „kicsalt” vallomás megintcsak valamit pótol — pótolja a kisebbség-nemzetiség emlékezetét. Mindaz, ami megannyi évtized során nem született meg történelmi tanulmányban, monográfiában, ami nem született meg szociográfiai feltárásokban, kimutatásokban, művelődéstörténeti esszékben és eszmetörténeti értékelésekben, az — ha pusztán jelzéseiben is — benne van a hatalmas lélegzetvételű beszélgetésben. És ha egyetlen élet, egyetlen élet mű teljesítményeiben és értékeiben mérheti magát a történelmet, mennyivel inkább így van ez a közösség életével! Ha egy egyén elmondhatja: így alakult az életem, a sorsom, mert „így hozta a történelem”, akkor vajon mi akadálya van annak, hogy a közösségi számvetés is mérhető legyen az egyénileg már „legalizált” történelemmel. Nemcsak, de mindenekelőtt öntudat kérdése, hogy a nemzetiség önmaga létezésére visszatekintve kimondja: „így hozta a történelem”. S mégis, úgy tetszik, távolabb vagyunk ettől, mint az elmúlt idők során bármikor. Számvetést e közösségnek ma még szellemben nagy tanítóitól kell tanulnia, az írott hitvallás szabad katedráin. Megragadóan szép, ahogyan Szeli István emberi sorsokról, egyéni és közösségi életről, 143
