Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Pomogáts Béla: Idő a számvetésre (Irodalmunk a nyolcvanas évek végén)
utóbbi évtizedben (évtizedekben) is jelentékeny írók léptek fel az irodalmi életben — hadd hivatkozzam Tandori Dezsőre, Ágh Istvánra, Petri Györgyre, Konrád Györgyre, Esterházy Péterre és Nádas Péterre —, irodalmunk személyi rendszere legalább olyan mértékben változott meg, mint a húszas és harmincas évek fordulóján, midőn Illyés, Szabó Lőrinc, József Attila, Németh László és Déry nemzedéke, igaz Babits és Móricz szerepének elismerésével, már átvette a stafétabotot. A radikális nemzedékváltás maga is előidézheti az irodalom státusának és tennivalóinak átalakulását, aminek eléggé beszédes bizonyítéka az, hogy nem sokkal Illyés, a legfőbb tekintély távozása után az akkor még posztsztálinista mederben haladó irodalompolitika megpróbálta megtörni azt a kvázi-autonómiát is, ami az irodalmi élet sajátja volt: például az írószövetség 1981-es közgyűlését követő politikai manőverek vagy a Tiszatáj szerkesztőségének 1986-os felszámolása mutatja mindezt. Mindazonáltal nem csupán a nemzedék- váltás idézte elő az irodalmi élet átalakulását, hanem az a lassú folyamat is, amely révén az irodalom ezt a bizonyos kvázi-autonómiát valóságos önkormányzattá szerette volna átalakítani. Ez a törekvés nem járt átfogó eredményekkel, a nyolcvanas években mégis teret nyert és fontos részeredményeket hozott. Ilyen részeredményként könyvelhetjük el az 1981-es írószövetségi közgyűlést, amely annak ellenére, hogy a lengyel katonai hatalom- átvétel baljós napjaiban zajlott le, (először 1956 szeptembere után) valóban demokratikus úton tudott vezetőséget választani. Ez a választás kétségkívül az autonómia térnyerését szolgálta, még akkor is, ha utóbb a megválasztott vezetőség vagy annak egy része visszatért a korábbi irodalompolitikai paternalizmus keretei közé. Ugyancsak az irodalmi élet természetesebb működését segítették a nyolcvanas években létrejött irodalmi társaságok, amelyek közül ugyan számos elhalt vagy csupán névleges maradt, néhány azonban, mint a Berzsenyi, a Móricz Zsigmond, a Németh László, a Veres Péter és az Örley Társaság életképesnek bizonyult, és az irodalmi élet oly régóta sürgetett irányzati átalakulásának, fejlődésének adott teret. Ugyancsak az irányzati és mozgalmi tagolódást tették lehetővé (már korábban is) a folyóiratok, elsősorban a vidéki folyóiratok, amelyek saját arculatukat általában valamely irodalmi áramlat és csoport támogatásában, képviseletében találták meg. így a pécsi Jelenkor a „nyugatos” és „újholdas”, a debreceni Alföld a „népi” irodalmat, a szegedi Tiszatáj a magyar kisebbségek kultúráját, illetve a közép-európai gondolatot, a szombathelyi Életünk az avantgarde-ot és az emigrációs irodalmat, a kecskeméti Forrás pedig a szociográfiai munkát, az úgynevezett „valóságirodalmat”, támogatta, de más folyóiratok is igyekeztek kialakitani saját profiljukat. Mindez a korábbi monolitikus irodalomfogalom lebontásában, megszüntetésében játszott igen nagy szerepet, helyreállítva azt az európai kultúrákban hagyományos gondolkodást, amely az irodalmi, általában a szellemi életet a különféle irányzatok szabad érvényesülésének keretében képzeli el, s az irodalompolitikának alávetett irodalmi élet helyett a szellemi értékek és áramlatok autonóm „köztársaságának” felépítését kívánja elérni. Az eddigiekből is kitetszik, hogy a nyolcvanas évek valójában az irodalom szabadságharcának, igaz, kissé hosszúra nyúlt korszaka volt. Hasonló szellemi függetlenségi küzdelem ment végbe 1955—1956 folyamán, akkor azonban jóval sebesebb volt az események üteme, igaz, az 1956 nyarán jóformán visszaszerzett irodalmi autonómiát az októberi felkelés leverése igen radikálisan és fájdalmasan megszüntette. A nyolcvanas években ez az autonómiáért viselt küzdelem lassabban haladt előre, voltak átmeneti visszaesései, sőt súlyos kudarcai. Az az irodalompolitika, amely az ötvenes évek „felvilágosulatlan” abszolutizmusát a hatvanas évek közepén — a politikai konszolidáció eredményességével párhuzamosan — a „felvilágosult” abszolutizmus mostanában mind többet bírált paternalista gyakorlatával váltotta fel, ugyanis egészen 1988 tavaszáig érvényben maradt. Az irodalom- politika igen hosszú időn keresztül fenn kívánta tartani az irodalom egységének azt a fikcióját, amely mellett a különböző irányzatoknak nem lehet szervező szerepe, elzárkózott az ilyen mozgalmak határozottabb fellépése és megnyilatkozása elől, és ingerülten, nem egyszer hisztérikus intézkedésekkel reagált minden olyan jelenségre, amely a központilag elgondolt irodalommodelltől eltért, vagy éppenséggel a hivatalos állásponttal szemben 125
