Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Németh István: Kisszállás Skansenbe
van, azt mondja az igazolványom és fölrántja a szoknyáját. Gyűjjön csak, majd elmesélem a folytatását is. Mert nem egy volt, aki fölrántotta. Volt mit abriktolni. Otthon meg a szegény feleségem, amikor követelte a részét. . . bizony, otthon is helyt köllött állni hébe-hóba. Igyekeztünk is. Az volt az igazi! Ez ami a tévén van, picsafüst. Kisded játékok ezek ahhoz képest. Gyerünk vissza, majd előadok egyet-kettőt. Hogy milyen eleven élet volt itt valamikor ... Eleven élet. Most viszont, igen, most viszont, látom, leszállt az égbolt, ráborult a falura holdastul, csillagostul, ahogyan a régi népdalokban, holdastul, csillagostul, dúdolom, a csősz megveregeti a hátamat, no, majd csak rendbegyün mán, még egyszer visszanézek a tiszta, holdezüsttel megszórt múzeumudvarra és azt kezdem magamban számolgatni, hány pohárral is ittam meg megérkezésünk óta, kezdtük pálinkával, reggeli után bor, a borba sör, aztán megint bor, most újra sör, hogy is van, sörre bor mindenkor, vagy fordítva, aztán majd, ha lelép az a csősz, végigsétálok a falu utcáin, jól kiszellőztetem a fejemet, miközben megpróbálom megfejteni, mi vonz ide időnként vissza, miért szeretek eltölteni itt egy-egy napot, itt ebben a föl..., ebben a föl-tar-tóz ... — már alig forog a nyelvem — ebben a föl-tar-tóz-tat-ha-tat-lan pusztulásban. 52
