Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Németh István: Kisszállás Skansenbe

gazdátlan a ház, a gang mennyezete teljes hosszában leszakadva, s azt a törmeléket

— jól mondom? nem akadt senki, hogy ezt a törmeléket valaki letakarítsa a kitéglázott gangról és most már nem is fogja letakarítani senki sem, a pap is ezt mondja, idehallom a hangját, milyen pap vagy te, hogy épp most nem tudsz egy vigasztaló szót szólni hozzánk?

A túloldalon nyitott nagykapu — micsoda gazdag udvar lehetett itt valaha!

— az udvaron át a ház felé egy talpig feketébe öltözött asszony egy nikkelezett tálcán — tálca vagy tárca? — kávéscsészéket visz, itt lehetett a halott, ebből a házból kísérték ki a halottat és még most is kísérik a temető felé, mert még mindig harangoznak . .., hogy tud valaki ennyire feketébe öltözni, mint ez a tálcát vivő asszony, fekete a pantyusa, mert csak olyan pantyus félében van — megérti ezt valaki, hogy pantyus? — a lábán fekete harisnya, innen is jól látni, hogy nem selyem vagy nájlon, hanem kötött harisnya — hogy is mondják: patent? —, nehéz, fekete szoknya, a fekete blúz fölött fekete pulóver, a fején fekete kendő, az asszonynak a haja is, ami kibukik a kendője alól, koromfekete, és a szeme is és fekete a körme alatt a piszok, ilyen piszkos körmökkel főzte ezt a feketét, ezekkel a körmökkel gyúrja a tésztát és főzi az ebédet, fekete itt minden, a ház ablakai nyitva, a halott után ki szoktak szellőztetni, itt még, ebben a maradék faluban háztól temetnek, szó volt ugyan már arról, hogy kellene építeni — közköltségen?

— egy halottas házat, de minek, mondták azok, akiknek erre össze kellett volna adni a pénzt, jó lesz nekünk már, néhányunknak, maradéknak, így is, ezt az asszonyt is a saját házából temették, itt volt fölravatalozva az utcai szobában, még mindig égnek bent, az üres ravatal mellett a gyertyák, elfelejtették őket eloltani, vagy nincs olyan erős huzat az üresen, most már végérvényesen üresen maradt szobában, hogy az eloltotta, elfújta volna, ott égnek a gyertyák, milyen kísérteties ez most ott a szoba sötétjében, mert ott bent mintha megrekedt volna a sötétség, a kriptasötétség, ez a hitéből kifordult pap is erre utal, hogy most már örökre így marad, sötét lesz mindétig, hallom a hangját, mert nem lészen többé világosság és föltámadás se lészen, oda fogok menni hozzá a temetés után és megkérdem tőle, hogy gondolja ezt, megbolondult, hogy ilyeneket mond épp akkor, amikor az emberek tekintetét föl kéne emelnie a sárból, hogy hirdethet pap olyat, hogy nincs föltámadás, hiszen eddig épp ebből éltünk, drága barátom, abból, hogy hittünk a föltámadásban, az igében, amit te rágtál a szánkba, most meg egyszerre fölrúgsz mindent, ne röhögj, ez nem illik a szomorú alkalomhoz, de a röhögés nem is a temető, hanem a nyitott udvar felől jön, valahonnan a hátsó szobából, ahová a gőzölgő kávét vitte a gyászruhás nő, igen, onnan szűrődik ki a nevetés, az előbb még ráfagyott az arcukra a gyász, vagy úgy tettek, mintha gyászoltak volna, most meg, a halottal még ki sem értek a temetőbe, mert még mindig szólnak a harangok, röhögnek. Ejnye-bejnye!

Nem sok van már a templomig, csakugyan szeretném ott érni a harangszót, megszaporázom a lépteimet, a templom előtt, kint a kocsiút közepén a téli latyakban ott áll a harangozó felesége, mért áll itt kint, kérdem tőle, itt kint ebben a latyakban, azért, mert, mondja, csak innen látni, mikor ér ki a gyászmenet a falu végére, a temetőbe, mért fontos ezt látni, kérdem, hogy intsek az uramnak, mondja, hogy elég, hogy abbahagyhatja, mert úgy szól az alku, hogy csak a temető kapuig, érti, csak a temető kapuig, aztán már nem köteles húzni, így is megdermed szegény abban a toronyban, el tudja maga képzelni, milyen dermesztő hideg van ilyenkor a toronyban, itt lent, kint nem is érzi annyira az ember a

50