Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám - Károlyi Júlia: Dokumentumfilmes vallomások - (Beszélgetés ifj. Schiffer Pál-lal)

Már korábbi, rövidebb munkáimban láttam, ha elcsípünk vagy provokálunk egy valóságos szituációt, akkor interjúkérdések nélkül is izgalmas drámai heyzetek alakulhatnak ki. Ennek alapján úgy gondoltam, miért ne lehetne egy olyan filmet csinálni, amiben kérdések, interjúk, riportok nélkül láthatjuk, hogy az emberek egymás között hogyan viselkednek. Egy-egy jól sikerült jelenet példa lehetett erre már a korábbi cigányfilmekben is. Maguk a cigányok kínálták ezt a módszert, ugyanis pillanatok alatt meg tudtak feledkezni riporterről és kameráról.

Kemény Istvánnal végre elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy egy olyan filmet csináljunk, ami nem hűvösen operál, hanem egyszerűen „csak” elmesél egy emberi történetet, ami nem szégyenkezik azért, mert fogyasztható, aminek eleje és vége is van, ami kicsit olyan, mint egy pikareszk, és ami tulajdonképpen semmi másra nem törekszik, mint hogy rokonszenvet ébresszen egy, azaz egyetlenegy rokonszenves cigányfiú iránt. Célunk az volt, hogy a néző egyetlenegy cigányfiúval együtt tudjon érezni körülbelül másfél órán át. Ez a vállalkozás azonban már egy olyan új folyamat részét jelentette, amelyben nem egy gyors, azonnali társadalmi reakció lett a tét. Sokkal inkább az emberi gondolkodásban, a társadalom gondolkodásában próbáltunk valami lassú változást elindítani, vagy csak egy ilyen jellegű változáshoz hozzájárulni. Ez kevesebb látványossággal és sikerrel kecsegtetett ugyan, de úgy tűnt, hosszabb távon csak így lehet eredményt elérni. Fantáziái tunk tehát a Cséplő Gyuri-módszerről — ami szituációs dokumentumfilm néven vált később ismertté —, ám hogy testet öltsön, meg kellett hozzá találnunk Cséplő Gyurit. Nem volt könnyű; hosszú hónapokig kerestük. Bár a vásznon Gyuri személyiségének varázsa ma is tökéletesen hat, velem mégsem tudja feledtetni, hogy a produkció egészében — minden igyekezetünk ellenére — sajnos, a kelleténél több tematikus elem maradt.

Egy másik megközelítésben pályámat leírhatnám úgy is, hogy „a tematikus dokumentumfilmtől az elbeszélő dokumentumfilmig”. Köztudott, hogy a hetvenes évek elejéig — de bizonyos értelemben még ma is — a dokumentummunkák többsége tematikus. Tehát tárgya és témája azonos: alkoholizmus, cigányok, nemzeti kisebbségek, ingázó munkások, család, iskola, nevelésügy. Ezek aztán valamilyen társadalmi problémát, jelenséget tűznek ki elemzésre, és ehhez keresi a rendező és stábja a helyszínt, a szereplőket. A tétel rendszerint megvan jó előre valamilyen prekoncepció formájában; szerencsés esetben már korábban elkészült társadalomtudományi kutatásokra alapozva. Nem véletlen, hogy ezt a filmet aztán unja a közönség. Azóta különösen, mióta a televízióban is gyakrabban találkozhat vele. Ennek a jelenségnek persze nemcsak módszertani, hanem ideológiai oldala is van. Ezek a társadalmi problémákat tematikus megközelítésben tárgyaló produkciók igyekeznek „okos” filmek lenni. Szerényebben vagy lekezelően, de mindenképpen kioktatják a nézőt. Azt mondják: — én tudom, hogy mi az igazság, és most neked megmondom. Ám az, hogy a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején ez volt a domináló filmtípus, az majdnem természetes.

A tematikustól az elbeszélő filmig vezető utamon az első átmenet a Cséplő Gyuri volt. Tematikus elemei ellenére, melyeken át a cigányságról szóló „közlendőinket” is beépítettük — vagy inkább beleprovokáltuk — a filmbe. De közben sikerült létrehoznunk, kidolgoznunk a nem fikciós játékfilmet, amit szituációs dokumentumfilmnek is neveznek. A következő forduló, vagyis A pártfogolt című produkció jelentette ennek az eljárásnak egy nehezebben megvalósítható formáját. Ennek ugyanis nem egy Cséplő Gyurihoz hasonló rokonszenves, jól beszélő, kedves, „charme”-os fiú a főszereplője, hanem egy olyan fickó, akivel egyáltalán nem könnyű azonosulni. Sem az első pillanatban, sem később. Ezúttal inkább arra törekedtünk, hogy megpróbáljunk átlátni azon a kommunikációs szakadékon, ami a Kitka Jancsik és köztünk húzódik. Mindezek mellett viszont végre feltűnően tisztult a módszer, sikerült menet közben minden tematizmust lefejtenünk.

Furcsa dolog persze ez a tematizmus is. Mert amíg kifejezetten ilyen jellegű filmeket csináltam, nyolcvan-százhúsz helyre hívtak meg évente, hisz volt egy pontosan megcélozható közönségük, tehát lehetett kire, mire támaszkodni a szervezésben. A cigányfilmeknél, például előnyben részesültek a cigánykérdéssel foglalkozó bírók, egészségügyisek, tanácsi

52