Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Cs. Szabó László: Még vagyunk

sű bomba! Hatóságok hatbalkezéről igazán mindent föl lehet tételezni, de ezúttal még az én fifikus eszem is megállt. Percekre csupán, aztán leesett a tantusz. Rájöttem, hogy a postai átvilágításnál Éber Szem fölfedezte a négy ártatlan írás lelőhelyét: az Új Látóhatárban s az Irodalmi Újságban jelentek meg. Ezért húzták rám a felforgatás ellen védekező tokiói egyezmény vizes lepedőjét. Nem volt választásom, szertelenül felháborodva lemondtam a levelezésről. Neheztelés támadt a lemondásból, hiszen nemcsak író, ember is vagyok, gondolta megbántva a címzett, maradt volna köztünk elég téma a betegeiről, aztán meg az a csodálatos fasor a somogyi Iharosberényben, amely ott vonul szívemen át, amióta először láttam a régi asszonnyal vagy nótázó szalonnasütés nyári csillagoknál Leányfalu felett, a Dunánál. Hogyne, igaz, csakhát nekem mégsem fűi a fogam a cenzúrázva engedélyezett tájlírára, akármilyen szívbemarkoló. Ő elkedvetlenedve megsértődött, nekem még jobban összefacsarodott amúgyis gyötrődő lelkiismeretem. Mások a reflexeink; jó ezen is eltűnődni, mielőtt nagyzási mániába esünk magunk választotta szerepünktől.

Ám hogyan is esnénk! A baj — mit baj? katasztrófa — az, hogy a szabadságot választottuk, de az ára folyton emelkedik, s végül megsemmisíthet. A növekvő nyomtatási lehetetlenülésre gondolok. Amellyel persze most a szó legtágabb értelmében a nyugati világ is küszködik. Ha valaki a hazai Establishment tagja, akár a belső köré, akár a gépiesen bírált pártonkívüli elismerteké, türelem kérdése csupán, hogy a mosodaszámláját is kiadják. Külföldön élő magyar írónak kéziratban rothad a szívügye, testamentuma, hacsak nem önfinanszírozó, mert szerencsésen beütött egy telekvásárlás vagy konzervgyári képviselet vagy nyert a totón. Magát adja ki saját zsebéből, mint letűnt fiatalságom idején füzetét egy bimbózó lírikus. Ami történelmileg szólva annyit jelent, hogy már-már ismét Csokonai korában él. Vagy Mikesében? Gondoljunk Szabó Zoltán szavaira, azokkal kezdtem az előadást.

Huszonöt év előtt nem élt abban. Amikor szinte mindenki átmeneti állapotban csak néhány esztendős külföldi léttel számolt, hármas aláírású kérő levelünkre az 1950-es évek elején olyan mennyiségű alapítványi pénz gyűlt össze, amely a Látóhatár (később: Új Látóhatár) nyomtatási költségét kedvezményes számlázás nélkül, idegen nyomdában két évre fedezte. Akkor intézte a tisztes létminimum alsó határára szorított, agg Jászi Oszkár megrendítő levelét Szabó Zoltánhoz. A száz alapító rácáfolt borúlátására.*

Előttünk a mai ellenpélda. Több, mint egy évtized óta a nyomtatott magyar szó szégyenletes vergődése a megsokszorozódott s nagyrészt jól kereső kinti magyarság közömbös mocsarában. De a ránk pirító, régi szép példa mellett szóvá teszem, ugyancsak megszégyenítő szándékkal a mai Erdélyét is. Az ötvenes évek végének félemlítő hadjárata alatt (bosszúból az 1956 okozta rémületért Bukarestben), egy magyarul értő angol ismerősöm helyszíni vándorlásain találkozott olyan tanítónővel, aki nem tudott Tamási Áron eldugott könyveihez férni, egyet sem olvasott. Ma az a bosszantó, hogy sírja idegenforgalmi látvány, Udvarhely megyei Tower vagy Buckingham palota. S e sír körül újjászületett a haldokló magyar nyelvű irodalom, nagyrészt saját erejéből. Nyugaton él pár magyar, talán nem is

* Borsodi István, Szabó Zoltán s én írtuk alá. Jászi Oszkár levele (kivonatosan). Új Látóhatár, 1975/6.

22