Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Károlyi Júlia: Dokumentumfilmes vallomások - (Beszélgetés ifj. Schiffer Pál-lal)
Pályám legelső szakaszát két kihívás határozta meg. Az egyik személyes természetű; én ugyanis politikuscsaládból származom, egy szociáldemokrata politikus családból, így aztán gyermekkoromban tanultam meg, mit is jelent a köz ügyei, a mások sorsa iránti érdeklődés, a „politikában” gondolkodás. 1950-ben aztán egy tavaszi éjszakán a fél családomat letartóztatták, anyámat és testvéreimet velem együtt kitelepítették Debrecenbe, ami — mondanom sem kell — több szempontból is megrázó élménynek bizonyult. Egyrészt a gyermek számára, akinek tudomásul kellett vennie, hogy apját, nagyapját, nagybátyját hazaárulással, kémkedéssel vádolják és bebörtönzik, s hogy egy rózsadombi villából egy debreceni MÁV-mühelytelepi bérház két kis szobájába került testvéreivel. Ottani életünk szembesített egy másik, általam ismeretlen valósággal. Szembe kellett néznünk azzal, hogy az ország népe korántsem él olyan boldogan, mint ahogyan a napilapok, a rádió és a filmhíradó hirdeti; nincs jólét, nincs bőség, gazdagság, nincs optimizmus és bizalom. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy tulajdonképpen hazugságban éltem addig. Még jobban felerősödött ez az érzés, amikor a Debrecen környéki tanyákra vetődve láttam a parasztok elkeseredettségét, megnyúzottságát, kizsákmányoltságát. Mindezeken kívül éreznem kellett azt a mérhetetlen, nem is földrajzi, hanem társadalmi távolságot, ami az elit értelmiségi vagy vezető réteget és a tanyán élő parasztokat, a munkásokat: vasutasokat, tisztviselőket választotta el egymástól. Nem hiszem, hogy ezek az évek direkt épültek volna be későbbi filmrendezői munkámba, de biztosan irányították érdeklődésemet. Mindenesetre eleven maradt bennem a tapasztalat, hogy nem szabad hazudni, féligazságokat kimondani s mellébeszélni. Indíttatásom kevésbé személyes, de lényeges része egy későbbi időszakhoz kötődik. 1963-ban, amikor elvégeztem a főiskolát, már megkezdődött a háború utáni társadalomkutatás folytatásaként a magyar szociológia és szociográfia újraéledése. Ismét közérdekűek lettek azok a kérdések, hogy tulajdonképpen hogyan is élünk, mi az, amin gondolkoznak az emberek, milyen elvek, értékek vezérlik életüket. Ez az érdeklődés elsősorban az irodalomban, a szociográfiai irodalomban és a publicisztikában jelentkezett, de élni kezdett a filmben is. Mindez szinte ösztönözte az embert, hogy ebbe az irányba induljon el. E vonzás aztán hamarosan már egyértelműen a film kihívásává változott, amit úgy érzékeltünk, hogy itt van a kezünkben ez a dokumentumfilm, amiről nem is tudjuk pontosan, hogy micsoda, hát nézzük meg, mire képes egyáltalán. Ebben az időszakban született az a nagy félreértés is, ami talán még mára sem tisztázódott teljesen. E félreértés a dokumentumfilmet önálló műfajként tartja számon. Úgy a harmincastól az ötvenes évekig a 10-15 perces dokumentumfilmet kísérő- vagy „kultúrfilmnek” minősítette a köztudat, vagyis a felhasználás módja diktálta a formát. Ütólag aztán ez a dokumentumfilm adottságaként rögzült. Hosszú ideig még a kritikusok is politikai propaganda- vagy ismeretterjesztő filmként tekintettek ezekre a rövid dokumentummunkákra, melyek a legjobb esetben is csak hasznos ismereteket nyújthatnak. Megkülönböztetésük szerint a természettudományos témájúakat nevezték ismeretterjesztőknek, a társadalmi vagy tudományos té- májúakat pedig riportfilmnek vagy „dokumentumfilmnek”. Ami tévedés volt. Talán érthető és menthető, de alapjában mégiscsak nagy tévedés. A dokumentumfilmezés ugyanis egy módszer. Olyasfajta filmkészítés, aminek az a lényege, hogy akkor és ott forgatok, amikor valami történik, azokkal forgatom, akikkel történik és azt, ami történik. Ez egy olyan módszer, amit bármilyen műfajban fel lehet használni. Használható politikai agitáci- óra, filmes újságírásra; vezércikk vagy riportázs készítésére, de lehet verset vagy szociográfiát is „írni” ezzel az eljárással. Ezt azonban akkor ilyen pontosan még mi sem tudtuk. Amikor a hatvanas évek közepén egyre komolyabb igény kezdett jelentkezni a valóság megismerésére, úgy tűnt, társadalmi méreteket öltött az az élmény, ami engem gyermekkoromban ért. Elsősorban az értelmiség kívánt többet, mélyebben és érzékletesebben tudni a társadalom többi osztályáról, rétegéről, ami természetesen ösztönzően hatott, hisz ez egy dokumentumfilmmel szembeni igényt is jelentett. A hatvanas évek második felében néhány „pillanatig” abban az illúzióban élhettünk, hogy a társadalomnak közvetlenül van '/ 50
