Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Bosnyák Sándor: Összhangban a természettel - (Beszélgetés Makovecz Imre építésszel)
ugyanúgy történt, mint mindenütt: hogy szántáskor a köveket kidobálták a mezsgyére. Ennek következtében a dombokról sugár irányban futottak le a kőrakatos mezsgyék. A domb tetejére, ahol valaha a településnek a közepe volt, játékokat helyeztünk el, amelyeket Péterfy László tervezett és a velemi faragók készítettek el. Az egyik mezsgye tetejére, amelyik legépebben maradt meg a Mogyoró-dombon, egy nagy, háromméteres széket készítettünk. A mezsgyére mi a jellemző? Először is az, hogy szétválaszt. A kőrakat következtében járhatatlan. A kövek közül törpe kőrisek nőttek ki bozótot képezve. A mezsgye átláthatatlan. A széket ide tettük fel Nagy László számára. A hátára fölírtam egy szöveget, az elejére pedig az özvegye írt föl egy verset. Azért tettük ebbe a pozícióba, hogy Nagy László, aki most már holtan él, mikor éjszaka van és nem nappal, akkor neki a túlvilágon már nem kicsi termete van és nem sánta, hanem nagy termete van és mint a pillangó, úgy jár. Ami az evilágban járhatatlan, a túlvilágon fényes, polírozott lépcső, ami evilágon átláthatatlan, mert tele van nőve fával, az a túlvilágon áttekinthető fényes lépcső. Le-föl járhat egy olyan lépcsőn, amely evilágban szétválaszt mint mezsgye, de abban a világban összeköt. Hitem szerint Nagy László holdvilágos éjszaka fölsétál ezen a polírozott lépcsőn és megpihen ebben a hatalmas székben, hiszen ez a hatalmas szék pont a termetéhez illik. Úgy gondolom, hogy azon a dombon, ahol ez a szék áll, a valamikori szeres településnek a peremén, ahol a magyarok több hullámban is kipusztultak, végül is nincs egyedül. Ha valaki veszi a fáradságot és egymagában sétál ezen a vidéken, akkor érzi, hogy noha a táj lényegében természetes táj, mégis nyüzsög a történelemtől és azoktól a hajdan élőktől, akik ott éltek annak idején, akiket ez a különös magyar sors odavetett és ott élték meg azt a történelmet, aminek ma már nyoma sincs a föld felszínén. Nagy László hazátlan herceg volt, négyszer szakadt meg a szíve, úgy halt meg, hogy hozzá se nyúltak. Az építészet — világszemlélet, magatartás, etikum. Az építészet lehet-e az a pont a mai Magyarországon, amelyről a megzavarodott, értékeit vesztett, feje tetejére állított világot a helyére lehet fordítani? Mit tehet az építész, hogy a rend helyreálljon? Hogy a világ helyreálljon és a helyére kerüljön, az nem lehet csak az építészet feladata. De fordítva kimondva már nem igaz. Az építésznek mindent meg kell tennie azért, hogy lakható lakásokat, az emberi méltóságra alkalmas közösségi épületeket építsen, és úgy építsen, ahogyan azt Magyarországon a hely szelleme megkívánja. De egyedül az építészek nem alkalmasak arra, hogy talpára állítsák az országot. Ehhez nagyon sok minden kell. Nem hiszek a külső nagy fordulatok lehetőségében. A mindennapos szívós munkában hiszek és azokban az emberi kapcsolatokban, amelyekre szükségünk van, és amelyeket ápolnunk kell. Minden fontos dolognak, amit valaki kitalált, az a próbája, hogy legalább húsz évig tudja-e csinálni, és hogy tevékenységét képes-e másokéval összekapcsolni. Ebben a szívós, kemény, elég komoly megpróbáltatásokkal járó tevékenységben hiszek. Abban, hogy különböző foglalkozású emberek átlátnak egyik partról a másikra. Az a fontos, hogy tudjunk egymásról és értékeljük azt, amit a másik csinál. Egy olyan környezetben, amelyben könnyen lesz beteg az érzékeny ember és könnyen lesz üldözési mániája, nem könnyű, de nincs más lehetőségünk, mint hogy kitartóan, szívósan, amilyen magas színvonalon csak lehet, dolgozzunk és tegyünk meg mindent, hogy a részek összeépüljenek. 1987 novemberében (Az interjút Bosnyák Sándor készítette) 48
