Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Grezsa Ferenc: A jó szándék pártütése (Németh László "reformer" korszakáról)
réteget kell uralomra juttatnunk, melynek tudomása van a testről és helyzetéről” — szemlélteti a feladat méltó arányait. Ha már közvetlen cselekvésre nem mozgósíthat, azzal, hogy a népi öntudatból „kényszerítő erkölcsi hatalmat” formál, egy majdani korforduló káderét neveli a gondolkodás bátorságára. „Aki itt nem ereje teljes megfeszítésével ugrik, annak szökdécselnie nem érdemes” — találjuk A magyar élet antinómiáiban. Eszménye egy „egész lélekre appelláló s egész életet alakító” vallásszerű mozgalom, amely a politikai küzdelmet az „életeszmény” átalakításává szélesíti. A genezis a jelleget is magyarázza: a Tanú reformelképzelése nem valamely új magyar reformkor önszemlélete, hanem elvi előkészülete. Az író a történelem „konjunktúra-kutatója”: a história rejtett, lappangó hajlamait érzi meg, a „jelképes” tett ábrázolásával a „sorsdöntő” aktust előlegezi, a „helytállás” tragikus erkölcsét az „élet hatóerői” közé iktatja. Eszméi, ha a „történelmiség küszöbét” nem is érik el, „kicsiny méretek közt, egyének sorsában elrekedve, népeket átalakító eseményeket rajzolnak elő”, a szellemben „magasnyomású zugokat” létesítenek, amelyből majd „szelek és viharok” támadhatnak (Adalékok egy „újnemes” szekta történetéhez). A gondolkodó: a teória „előőrse”, aki a virtuális túlsó parton „hídfőállást” száll meg a nép majdani átkelésének biztosítására; stratéga, aki a mozgalomban „tanuló, kutató osztagok” előreküldésével készíti elő a „felkelő osztagok” ütközetét (A reform). E plebejus távlatosság cáfolja a feltételezést, mely szerint „Németh reformja a Horthy-rendszer valóságos hatalmi rendszerét, ideológiáját egy utópiahatalommal azonosította, amely földet ad, szövetkezetét, Kert-Magyarországot szervez”. Gömböséhez képest az íróé: ellen-reform, amely „a világi hatalom példátlan torlódásában vele szemben is helytálló szellemit” teremt, a „temporális” erővel a „spirituális” erőt fordítja szembe. „A szellemnek meztelennek kell lennie, fegyvertelennek és kiszolgáltatottnak, hogy páncélos, fegyveres és megalázhatatlan legyen” — állítja fel az antagonizmus tételét. A sorshelyzet paradox voltából: a képzelet távlatosságának és a realitás szűkösségének feszültségéből következik Németh László politizálásának Janus- arcú kettőssége, „kétségbeesés és nekigyürkőzés” komplementaritása. A helyzettudat tragikus realizmusa és a jövőképet formáló heroizmus közt szakadás támad: az előbbinek Thermopülai, az utóbbinak pedig Szalamisz a szimbóluma. „Erőnknek nincs célja, s céljaink mögött nincs erő” — kesergi az író /Idy-tanulmányában. A reménytelenség közeli diadalát csak a csoda hozhatja meg. „A törvény a lehetetlen előtt fölbuzogva táncol” — olvassuk nyílt levelében (Érdemes-e?). A terv históriai tehetetlenségből születik, az utópia pedig kritikai elemekkel telítődik. „A gondolkodás kiszakad az élet felügyelete alól, s maga lát hozzá, hogy a világban rendet csináljon” — hangzik az írói vallomás. A bizonytalanság, hogy a történelem mit s mikor realizál belőle, az eszme arculatát is befolyásolja. A tévedés lehetőségét korlátozandó, nem annyira kifejlett elmélet, kerek és egész elvi rendszer, mint inkább tendenciaszerű gondolkodás, „egy ösztön működőben”, ha pedig terjed, „áramlásirány a lelkek alján”. Czine Mihály fogalmazásában: „Konkrétumok mögött feszülő igény”. Németh László új politikáját a kritika egészen a legutóbbi időkig „harmadik útként” jellemzi (s ítéli el), amely a kapitalizmus és szocializmus között kanyarog; sajátos megoldásként, mely Szabó Dezső ideológiájából ered, s nem társadalmi formáció, hanem nemzeti produktum. E minősítést korrigálnunk kell. A meghatározás túlontúl negatív definíció, s annak is pontatlan. A „csongori” útkereszten az író az ellenforradalmi Horthy-rezsim viszonyait és a polgári liberalizmus ajánlatát akarja meghaladni a kelet-közép-európai sorshelyzetre (s a magyarországi körülményekre) konkretizált „minőségszocializmus” modelljével. A szocializmust „marxizmus nélkül” választaná? Németh már a rendkívül éles, Molnár Erikkel folytatott polémiában tiltakozik eme „apátúri” érvelés ellen: ha a marxi tanítás dogmatikus értelmezését nem is, de „indulatát” a XX. században is elevennek és érvényesnek tudja. Szemléletmódja korántsem kirekesztő: szociális terveiben sok mindent hasznosít a polgári demokrácia, de különösképp a munkásmozgalom eszméiből és tapasztalataiból. Dolgozik benne — Csoóri szavával — az „önvédelem reflexe” is: „minőségszocializmusával” a hitleri nemzeti szocializmus és a sztálini személyi kultusz 79
