Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő esszésorozat, III.)

az 1945 utáni népi honfoglalásra induló parasztszármazású ifjúság baloldala, és a Holocaustot túlélő, zsidó származású magyar értelmiségi-polgári fiataloknak a Rákosi-érával szembeforduló csoportja; s hogy közülük ugyanígy közösen szedte áldozatait a Kádár-rendszer.

A Dávid-csillagos transzparensnek szóló taps most a Petőfi-szobornál, talán az elmúlt századok, elmúlt évtizedek, a nemzet szabadságáért életüket áldozó zsidó vallású magyarok előtti főhajtás is volt.

De ebben a rohanó márciusban más is történt. Kibontotta szárnyait az emlékezés, több mint félmillió mártír fölött. A Magyar Demokrata Fórum Országos Gyűlésén Tornai József Bibó Istvánt idézve azt kívánta, hogy a Holocaust pusztításainak tényei előtt legyen végre kötelező a legmélyebb részvét. „Most már ideje kijelentenünk, hogy osztozunk a nemzet testéből kiszakított áldozatok miatt érzett gyászban”, mondta, és azt kívánta, hogy történjen meg a magyar zsidóság ünnepélyes kiengesztelése — mint, ahogy Nyugat-Németországban már régen megtörtént —, történjen meg az áldozatok visszafogadása, újraeltemetése, immár eredendő magyar áldozatként.

Tornai József szavai akkor hangzottak el, amikor az újra fölparázsló indulatok, a gyűlölködés újracseppenő mérgei már megint föllobbantani látszottak (nemegyszer kétoldalról) mindazt, amit eufémizmussal előítéletes gondolkozásnak szoktak nevezni, holott nem más, mint fajgyűlölet. Nem sorolom föl azoknak a nevét, akik az elmúlt hetekben megszólaltak, bölcs vagy tiltakozást kiváltó, megfontolt, vagy ellenérzést keltő, vitát folytató vagy kiengesztelődést kereső szavakkal, mert Tornai ajánlatának olyan történelmi-erkölcsi súlya van, hogy fényénél máris lohadni látszanak a fölparázsló tüzek. Egyszer majd írnom kell úgyis arról, amit minderről még el akarok a soronkövetkező nemzedékeknek mondani, a negyvennégyes esztendőre rárétegeződő újabb évtizedek újabb tapasztalatairól, amelyek több irányúak és másfélék, mint az azt megelőző esztendőkéi; megpróbálom majd mindezt egy újabb munkában leírni, miként a tiszaeszlári perről írtam le gondolataimat, amikor már az anyag gyűjtése közben, aztán a könyv megjelenése után, tudtam az eszlári portákon üldögélve, úgy beszélgetni mindazokkal, akik még mindig hittek a hajdani vérvádban, hogy elnyertem tőlük a figyelmet, a bizalmat, és rájuk hagyott gondolataimban megbékélve búcsúzhattunk el egymástól.

De addig is válaszolnom kell Tornai József nemes kihívására. Az első, amit mondani tudok: átéltem, hogy ama „vesztőhely a mélyben” (ahogyan Balassa Péter fölrázó írásában a magyar Holocaust iszonyú, még mindig nyugtalanító, mert a lelkekben véglegesen ki nem oltott izzásával bevilágított létterepet elnevezte) lehet a tüzek emésztő lángja, a holtak csontjaiból fölszálló füst bármilyen különböző, mégis minden történelmi vesztőhely, annak a Nagy Közös Évszázados Vesztőhelynek a része, amelyet régebbi és újabb időkben a magyarság számára annyiszor megástak. Ha költő barátom kimondja (és kimondta), hogy „magyar katonák is százezrével haltak meg a Donnál, szovjet fogolytáborokban. De őket ugye mégse lökte ki magából, nem tagadta meg a hazájuk, ahogy ez a zsidósággal megtörtént... A magyar zsidóság egyszer és mindenkorra tapasztalja, élje át, hogy ez a nép, amelyhez tartozik, képes önvizsgálatra, és a sebek őszinte és ha lehet végleges begyógyítására”; nos, ha ez kimondódott végre negyvenöt év után, akkor a zsidó vallású magyaroknak ugyanígy tudniuk kell, hogy azt a nemzetet, amelyhez tartozónak érzik magukat, mi sújtotta évszázadokon át; mi pusztította

35