Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám - Bosnyák Sándor: Összhangban a természettel - (Beszélgetés Makovecz Imre építésszel)

nak az alapján képzeljek el egy épületet, akkor az az épület különbözne mindazon képzetektől, amelyeket eddig épületekről szereztem. Egy olyan különös élőlény állna elém, amelynek szeme van, szemöldöke, üstöké, gerince, fara, lába és így tovább. Az oszlopokat — azokat a fákat, amelyek az ajtószámyakat tartják — sasfának hívjuk, magyarul sasok tartják, sasszámyak között megy be valaki ennek az élőlénynek a belsejébe. A nyelvről tudjuk, hogy sokkal régebbi időkig visz vissza bennünket, mint azok a tárgyak, amelyeket a régészek össze tudtak szedni. A nyelv azonban érdekes módon élve marad az emberrel együtt és rendkívül messzi időkre megy vissza. Hogyha azt keressük, hogy mikor születhettek ezek a szavak (márpedig zömükben, amiket elmondtam, egytagú szavak, tehát a magyar nyelv gyökeréhez tartozó szavakról van szó) nem tudjuk, hogy mikori képzeteket hordoznak. Fogalmunk sincs arról, hogy a magyar nyelv mikor keletkezett és hogyan. Semmiféle tudomásunk sincsen erről. Arról sincs, hogy a nyelvek hogyan keletkeztek. A legkorrektebb, ha annyit mondunk, hogy nem tudjuk, hogyan keletkezett a nyelv. Nem tudjuk azt sem megmondani, hogy milyen régóta hordozza a magyar nyelv ezeket a szavakat.

Amikor ezeket a szavakat összeállítottam, megpróbáltam elképzelni ezt a házat és megpróbáltam ebből épületet csinálni. Olyan épület ez, amely azt az imaginációt képes hordozni, amely sem nem ember, sem nem állat, de mindenképpen valamilyen élőlény. Egy olyan világról szólnak ezek a szavak, amely a mi történelmünket megelőző korban létezett. Számomra megnyugtató, hogy olyan szavakat használnak, amelyek talán évtizedekre visszavezetnek, és azóta használják ezeket a szavakat az emberek. Az emberi faj az igében a mai napig is emlékszik és magában hordoz egy olyan hallatlan erejű történelmi töltést, amely úgy vélem, hogy a XX. században egyre aktuálisabb.

Az emberiséget ma nem a szellemiség és nem a kultúrának embertől emberig ható változata jellemzi, hanem egy óriási, ellenőrizhetetlen információs rendszer, amelynek egyetlen igazi eszköze maga a civilizáció. A civilizáció, ami körülöttünk van a maga szervezettségével és egyre erőteljesebb nyomásával, a XIX. század terméke és a XIX. század termékének leszálló ága. Úgy vélem, hogy a bankokon keresztül az infláció diktatórikus rendszerének azért ilyen élesek a fogai és a körmei, mert a vége felé jár. Mint a fény a deszkák repedésein — tör be ebbe az iszonyatos túlfűtött és mechanizált dobozba egy új korszak fénye. Akár a francia Straussra, akár az amerikai McLehan-ra gondolok, biztos, hogy az emberekben egyre nagyobb egy belülről, szinte korlátlanul feltörő szellemi erő, mintha a föld mélyéből a föld alatti Nap akarna feltörni, amelyik új emberi kapcsolatokra, új szellemiségre, új értékrendre vágyakozik. Meg vagyok győződve, hogy mi abban az átmeneti korban élünk, amikor ez a belső Nap egyre erősebben világít.

Visszatérve kérdésed első részére — azt mondom, hogy azok nélkül az archetípusok nélkül, amelyeket életfának, vagy világfának, vagy tengelynek neveznek, vagy bármilyen alapstruktúra nélkül nem lehet XX. századi építészetet csinálni. De tudni kell, hogy pusztán a múltnak eklektikus előhúzása és új parasztházak építése, vagy valami ehhez hasonló gesztus, a reális mozgást csak hátráltatja.

A hagyományos építkezésben az ember és a természet között tökéletes az összhang. Az épület a környezet léptékét követi, a tájba illeszkedik, a környéken található anyagokat (fa, kő, nád, sár) használja. Van-e lehetőség arra, hogy napjainkban is ez az összhang megvalósuljon?

Akár egy családról, akár egy egyesületről, vagy egy faluról legyen szó, azokból a konkrétumokból kell kiindulnunk, amelyek ott várnak. Ez nemcsak a közösség lelki-testi konzisztenciájára vonatkozik, hanem a tájra, az adott körülményekre, amelyek ott vannak. A legolcsóbban és a legkönnyebben beszerezhető anyagokra gondolok, azokra az iparosokra, akik ott élnek, s akik netán olcsóbban tudják megépíteni. Az adottságokból kell kiindulni, de hogyan? Ahhoz, hogy valaki észrevegye a mások adottságait, ahhoz neki kell olyan prekoncepciális értékű gondolatának lenni, amelyből kiindulva meglátja az adottsá41