Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Goór Imre: Orosz János vallatása
Orosz János vallatása 0 így még sose jártam. Nem gondoltam, hogy Orosz János portréját leírjam. Megismerkedésünk után valamiféle cinkosság rugdalózott bennünk inkább, mint a fárasztó és szemérmetlen, szellemi tesztekkel méricskélő rangsorolás szándéka. A cinkosságot pedig az magyarázza: egymás mellett dolgoztunk a kecskeméti Zománcművészeti Alkotóműhelyben, ahol ő éppen ösztöndíjasként ismerkedett a rézlemez formálásával, a 850 C-fokos kemencével és a zománccal; s ilyenkor itt természetessé válik egymás ugratása, mely sohasem sértő, hiszen nem is annyira személyre szóló; sokkal inkább a művészi pálya keserűségét szeremé oldani. Végül, mégis úgy hozta a sors, hogy Orosz János vallatója lettem. Gondoltam, nem okozhat nagyobb gondot. A kérdezésben elég gyakorlatom volt. Faggattam már városi főmérnököt, aki a mundér becsületének védelmében büszkén vallott a várostervezés halva született elképzeléseiről és torzult gyakorlatáról; s holtából feltámasztva a naivak közé sorolt festőt, hogy képzelt beszélgetésben elmondhassam véleményemet a művészettörténészi nagyképűségről és műveletlenségről... Orosz János nem akart beszélni. Az alkotás folyamatáról kérdeztem. Erőltetett s merev lehettem: hallgatott. Oldásként emlitettem a művészetpolitikát: nem állt kötélnek. Tudtam, hosszabb időt töltött külföldön. — Milyennek láttad onnan a hazai képzőművészetet? — Nem válaszolt. Kezdett idegesíteni: — Nekem szól ez a csend, vagy belső oka van? — Első nagyobb kiállításomon történt. A nagyrabecsült rendező, Rittl Vali müvészettörténésznő, míg jómagam idegenként kóvályogtam képeim előtt, kedvesen mosolyogva fogadta az érkezőket. Ehhez se volt semmi közöm. Talán érdeklődhettek utánam, vagy neki tűnt föl, hogy nem vagyok illő helyemen. Akkor már a kijáraton is túl, az előcsarnokban jártam. Fölöslegesnek éreztem magam ebben 94
