Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Rónay László: A hazától búcsúzó Márai
Bertent legalább annyira foglalkoztatja a helyes művészi magatartás, mint vendégét. Ő is Nérót emlegeti, véreskezű művészt, akinek „csak tehetsége van”, de ez kevés. Ezek a legveszedelmesebbek — mondja Berten —. A dilettánsok: „világveszély”. A Sértődöttekben ugyanaz a kérdés nyílik meg, ami Kosztolányi Néró, a véres költőiének is egyik mozgatója volt: az igazi művész és a dilettáns ellentéte, a romboló és építő művészet antinómiája. Miközben Garren Péter a Sportpalastban a Hangot hallgatja, hirtelen ráébred arra a megoldásra, ami Britannicusban és Senecában is felmerült Kosztolányinál: meg kellene mondani, hogy az „istenülés elmarad”, le kellene leplezni a dilettánst. Am erre rendszerint a közvetett út ad lehetőséget: a művészi ábrázolás; minden más megnyilatkozást elfojt az erőszak (17). Kosztolányi is szembenézett regényében a művész felelősségének kérdésével. Márai szerint az „embert csak a stílus mentheti meg ... az a stílus, amelynek az erkölcsi magatartás ad zengést és tartalmat”. Ezért nagy az igazi tehetség felelőssége. Ameddig megadatik számára az alkotás lehetősége, hűséges maradhat az igazi, a maradandó eszményekhez, kifejtésükkel leleplezheti az olcsót, a hígat, az üreset. A művészet — gondolja Garren Péter az estélyre készülődve — még védelmet adhat, tudósíthat a valóságos Európa felett létező virtuális Európáról, reményt, hogy létezik az „értelem rendje”. Ebben lehet hinni. Thomas Mannban, „a szellem polgári ruhás hercegérsekében”, Gide-ben, a „halott Proustban”, az irodalom jellemnevelő erejében, ifjúságában fenntartás nélkül hitt. Akkor még zavartalanul tapasztalhatta, hogy Európát áthatotta a rejtőző boldogság; az „érzés boldogsága”, a szeretet melege. De mindez megszűnt a Hanggal. Garren Péter és Mirza Rey párbeszédéből a megmaradás egyetlen esélye sejlik föl: „megőrizni egy szerepet, ami egyszerre bolgár vagy svéd szerep, s ugyanakkor egy közös műveltség hivatásérzése. Ennyi Európa értelme. Minden más hatalmi kérdés, vagy katonai kérdés, vagy közigazgatási szakügy, semmi közöm hozzá, éppen nekem nincsen, aki európai vagyok”. Ebben a szerepőrzésben és értelmezésben segít a sztoicizmus: Seneca, Marcus Aurelius. A „germánoknak” az a tragédiája, hogy nincs Senecájuk, „csak módszeres bölcselőik”. A műveltség értelme megváltozott a fenyegetett világban. Ki-ki lelkében hordozza, s birtoklói ugyanúgy ráismernek egymásra, mint akik jelvényt hordanak gomblyukukban. „A műveltség nem az, hogy valaki pontos tervek alapján megépít egy repülőgépmotort vagy egy föld alatti illemhelyet. A műveltség: hogy valaki a lelkében hordozza mindannak öntudatát, amit a keresztény világot megelőző évezredekben a görögök és a latinok, s amit a keresztény világ két évezredében az occidentális világ emberei alkottak, gondoltak, amire vágytak, amiben hittek, — mindez sűrítve, néha ködösen, mint az élet értelme él lelkében. Ez a műveltség.” (I. 173.) Ezt az összetartó erőt, ezt a titkos tudást nem ismerhetik azok, akiket megfertőzött az erőszak szelleme. Garren Péter az estély másnapján meglátogatja a németet, akit a társaságban ismert meg. Vendéglátója körülmutat a kertben: „Csak nem hiszi, hogy minden így maradhat?” A meudoni kert mintha teljes érettségében őrizné a hagyományt: „Az ősz úgy állott az ablakok előtt, mint egy szőke, negyvenéves nő, szelíd mosollyal, ölében gyermekkel, kenyérrel és gyümölccsel.” Az erőszak embere ezt képtelen felfogni, megérteni. Sosem részesült a mítoszból. Garren Tamás azért nem azonosulhat egészen a jelvényesekkel, mert ismeri a hagyományt és a mítoszt. Folytonos kínos zavara azt sejteti, tudatában van árulásának, s ez annál súlyosabb, mert Európát árulta el. Zavarának mélyebb értelmét Péter, aki úgy viselkedik, mint „a baljós idők tehetetlen európai lelkiismerete” (18) rögtön megérzi. Ő ugyanis birtokában van egy kivételesen fontos erénynek, a „figyelem”-nek. Szemben a démonnal, az „alvilági erővel”, melyet a Hang jelképez és felszabadíthat, érintetlenül őrzi az objektivitás fegyelmét, mely arra ad lehetőséget, hogy elfogulatlanul, hűvös távolságtartással számoljon be mindarról, amit látott, hallott, átélt, tapasztalt. Figyelem, kívülállás, különbözés teszi képessé, hogy ironikus legyen, amikor a Sportpalast közönsége már istenülést vél átélni. „ ... az új Istent még nem láttam. Egy embert láttam, akinek nagy a feneke, és színészies fürt hull a homlokába, s a tetejébe jól hallgat; s mindjárt szólani kezd. Ez volt minden, amit — egyelőre — láttam. A ’démonikus’, mely érezhető volt a teremben, semmi esetre sem sugárzott a jelenségből, 35
