Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Fekete Gyula: Sorskérdések - tíz év múltán
országos kisugárzású lakiteleki rendezvényekre utalva, melyeknek sorát a fiatal írók 1979- es lakiteleki találkozója nyitotta meg. Bízvást mondhatom, az irodalomtörténet után a magyar történelembe is beírta Lakitelek a nevét, s ebben az ott megtelepedett költő-tanárnak, jótékony közéleti megoldások epicentrumának — családostul — főszerepe volt. Elővettem tíz évvel ezelőtti felszólalásomat; úgy látom, szöveghűen érzékelhető rövidítések nélkül közölte a Forrás. Két gondolatot fejtettem ki röviden, mindkettőt ma is legnagyobb gondjaink, sorskérdéseink közé sorolnám, akár ugyanabban a fogalmazásban, mint tíz évvel ezelőtt. További tíz-tizenöt évvel vissza kell lépnem az időben, hiszen a hatvanas évek közepén kezdtem ezeket az ügyeket bolygatni. Egyik: a nemzetfogalom. Kazalnyi könyvet összeolvastam a nemzeti kérdés témaköréből, szembesítettem a nemzetfogalom definícióit, de nem szűnt az elégedetlenség, a hiányérzet. így kezdtem bele a magánnyomozásba, hogy a saját tapasztalatot, ismeretanyagot s a külső teóriákat összevetve, derítsem föl magam számára — ha úgy tetszik, akár magánhasználatra — a nemzetfogalom lényegét. Elfogultságaim térképe c. kötetem néhány fejezetét erre a felderítésre szántam; 1969-ben szerződtem rá, s 1970-ben adtam le a kéziratot a kiadónak. Neurotikus pontja volt a magyar politikának a nemzeti kérdés, akkoriban hizlalgattuk-nevelgettük leghatékonyabban a román sovinizmus étvágyát (tudok olyanról, akit lecsuktak, olyanról, akit kirúgtak főiskolai tanári állásából, mert arra vetemedtek, hogy kijelentsék: Erdélyben nem igazán érvényesül a lenini nemzetiségi politika...). Miközben szomszédságunkban minden égtáj felől dagadozott a nemzeti önérzet, párosulva a nemzeti türelmetlenséggel, nemritkán sovinizmussal, mi importált kultúrmoslékon neveltük gyerekeinket, s a nemzettudat teljes kiirtásával voltunk elfoglalva. Ma már nehéz volna megmagyarázni — megérteni még nehezebb —, miket kifogásoltak az Elfogultságaim térképén olyan makacsul a lektorok és fölötteseik. Lenullázta azóta a kifogásokat a történelem, de a kártékony politika hagyatékát nem nullázhatja le, azt hetedíziglen szenvedjük. Végül is kilenc évvel a megírása után magánhasználatra készült teóriám a nemzetfogalomról Lakiteleken hangzott el először. Ha úgy tetszik, ősbemutatóként, a fiatal írók találkozóján. Két év múlva — tizennégy évvel a kézirat első leadása után — megjelent a kötet is, az Elfogultságaim térképe. A nemzeti kérdés azóta mindenütt a világon még inkább előtérbe került, de úgy tetszik, továbbra sem oszlik a fogalomzavar. Ámbár a nálunk is sokáig uralkodó — mert erőszakolt és vitathatatlanná szentelt — dogmatikus, vulgármarxista teóriák, melyek a nemzet fogalmat a burzsoázia történelmi jelenlétéhez kötötték, végképp leáldozóban, hiszen folyamatosan kapják a történelmi valóságtól a vaskos cáfolatokat. Semmivel sem kevésbé kártékonyak viszont, ahogy én látom, a ma uralkodó s ugyancsak erőszakolt — nálunk különösen nyomasztó hatalmi segédlettel erőszakolt —, az érzelmilelki gyarmatosítást kiszolgáló, a nemzeti vonzalmakat-kötődéseket elroncsoló áramlatok. A nemzetfogalom összegezését ma sem fogalmaznám másképpen, mint tíz évvel ezelőtt: „az a társadalmi és földrajzi környezet, amely legnagyobb átfedésben összegzi s egybefoglalja a szülő-nevelő közösségeket, tehát az egyén születésének, nevelkedésének, eszmélke- désének, érzelmi-tudati kiteljesedésének, emberré válásának, munkájának, magánéletének, közéleti szerepének élő közegeit, szűkebb, tágabb, szorosabb közösségeit; földrajzi fogalomként ezen azt értem: haza. Társadalmi fogalomként viszont ez az az első számú alapviszony, amely nem történelmi kategória, minthogy sem a múltban, sem a jelenben, sem a jövőben, bármikor nem gondolható el homo sapiens minőségében az ember e nélkül az alapviszony nélkül. Ez maga társadalmi fogalom, de jelentése korról korra alakul, 58
