Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Alföldy Jenő: Emlékek gyűrűzése
nemzeti alapon nem illő, aranysújtásos, díszmagyarba öltöztető jelzőket. Igaza volt a kritikusnak — Erdélyből átköltözött, friss látású, kitűnően képzett irodalmár létére megvolt a jogosítványa ehhez a bírálathoz; alighanem én is magamra vehettem. Celebráltak már persze sokkal méltatlanabb irodalmi és történelmi alakoknak is olyan szentmiséket, hogy az ördög boldogan szívta a tömjénszagot — mert hogy jelen volt és kárörvendett, az biztos. De épp azért ne cifrázza a szót a tisztelet és a kegyelet, mert a demokratához nem ez illik. A laki teleki vitán volt olyan felszólaló, akinek mondókája kívánatosán egészítette ki az író szavait, mielőtt azok elhangzottak volna. Illyés arról beszélt, miben kevés még ez a nemzedék ahhoz, hogy nemzetté váljon. Volt, aki attól óvott, hogy mindent a nemzet szűrőjén keresztül szemléljünk. A nemzetközpontú értéktudat helyébe az értékközéppontú nemzettudatot állította, s azt kívánta elfogadtami. Ez a gondolat már akkor emlékeztetett engem Illyés egyik mesterének, Fülep Lajosnak egy nagyszerű tanulmányára. Címe: Nemzeti öncélúság. Attól óv benne a gondolkodó, hogy ne tekintsünk valamit rendben levőnek azért, mert nemzeti jelleget mutat. A right or wrong, my country —jó vagy rossz, az én hazám — elve szükségképpen elvezet a wrong is right — a rossz a jó — szörnyűséges hitvallásához, ami a nácizmus által által eltorzított nietzschei mondásnak felel meg : „akard a rosszat”. Ez az, amitől elleneinkkel vitázva is óvakodnunk kell. Főleg olyankor! E gondolat persze benne bujkál Illyés nyilatkozatában — felszínre hozatalához nem sok fejtörés kell. A dolgozz, ne vitatkozz — vagy Ady szavára fordítva: ne civódj — ugyanebbe az irányba mutat: az értékteremtés szükségképpen a nemzeti értékek tárát gyarapítja. Van azért elkerülhetetlen „csatározás”; Illyés példája is ezt mutatja. Az ő erejéből tellett erre is — és a nemzeti konszenzus is megvolt, amire támaszkodott, úgylehet, magányosan. Nekünk alighanem aszkétábbnak kell — vagy kellene — lennünk: több erőfeszítésre van szüségünk ahhoz, hogy művet, ha sokkal szerényebbet is mint ő, izzadjunk ki magunkból. Van azonban valami, amit ma megoldhatatlanul fogas kérdésnek tartok. Annak idején a Beatrice apródjai, majd A Szentlélek karavánja sorsba vágó döntéseimig hatóan erősített meg abbeli meggyőződésemben, hogy Magyarországon a baloldaliságnak nincs érvényes ellenirányzata — divatosabban mondva, alternatívája. Ezt a baloldaliságot ha Illyés gondolat- és cselekvésrendszerében értelmezzük, akkor az eurokommunizmushoz vagy euro- szocializmushoz hasonló képződménynek kell tartanunk. Alapja nem annyira a marxi társadalomelemzés vagy közgazdaságtan, mint inkább a plebejusi demokratizmus, Petőfi és Táncsics huszadik századi továbbgondolása, Jaurés-zel, Leninnel és más, nem sztálini utat választó baloldali gondolkodókkal, forradalmárokkal kiegészítve. A világforradalom utópiájával nem szakított Illyés, a húszas évek világhelyzete tette azt lehetetlenné. A tizennyolc-tizenkilences forradalmár és az azt követő illegális, majd emigrációba kényszerült baloldali író új feladatkörben sem váltott meggyőződést. Láthatta eszméinek torz kisajátítását — a nemzetit a fasizmusban, a szocialisztikusat a sztálini diktatúrában; az előbbi sietett fölvenni szótárába a „szocializmust”, az utóbbi az „internacionalizmust”, holott mindkettő nacionalista irányzat volt, az előbbi nyíltan, utóbbi burkoltan. S mindkettő vezércentrikus hatalmat ültetett betonba. Illyés hajlamos volt arra, hogy alkalmazkodásnak álcázott résistance-ra rendezkedjék be. Élete végén a posztsztálinista berendezkedés összefüggésrendszerében kereste a magyar nemzetiségek sorsának mielőbbi megoldását. Hivatkozási alapja tizenkilenc volt: a világ második proletárhatalmát kivívó magyar forradalom, amely az orosz forradalom elővédje volt, szemben a kis-antanttal. Az, amelyben részt vett, s amire így hitelesen hivatkozhatott, magányos íróként is. Ezzel a mélyebb történelemkritikát mellőző hivatkozással azonban szorosabbra láncolta népét ahhoz az érához, amely rászolgált a posztsztálinista elnevezésre. Ez volt a tévedése, ebben véltem követei; íme önbírálatom. A baloldali demokratizmust mégsem lehet megtagadnia annak, aki pátoszát megérezte. Válságba került a társadalmak szociális berendezkedésének ügye, e gondolat világot megmozdító hatása? Tombol a nacionalizmus, emitt a terrorista különítmények rémtetteivel amott „szent” háborúkkal, megint máshol a nép jogfosztásával zsarnokoskodva? — A bal51
