Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - „Úgy látszik, több fából ragasztottak össze” Herceg János íróval beszélget Kovács J. Béla
— 1936. december 19-én rendezte meg Csuka Zoltán folyóirata, a Láthatár a jugoszláv írók estjét a budapesti Zeneakadémia színháztermében. Az esten a legjobb délszláv íróktól olvastak fel írásokat: Ivan Cankartól, Jovan Duciétól, Gustav Keklectó'l, Desanka Maksimo- victól, Todor Manojloviétól, Branislav Nusictól, Veljko Petrovictól, Milan Rákiétól, Svetis- lav Stefanovictól, Tin Újéviétől és Oton Zupancictól. Ez volt a legelső magyarországi jugoszláv irodalmi est. A rendezvényről a budapesti és belgrádi rádió is közvetített. Csak nemrég tudtam meg, hogy az est rendezésében Csuka Zoltán mellett Herceg Jánosnak is jelentős szerepe volt. — Én mint prononszírozott kommunista — mert az voltam 19 éves koromban —, a Szervezett Munkás c. szabadkai lapba írtam apró riportokat és novellákat. Mint nyilvántartott ifjúkommunista, nem kaptam útlevelet Magyarországra, de Csehszlovákiába igen, s így amikor elhatároztam, hogy felmegyek Pestre feleségestől, akkor Csehszlovákiába szóló útlevéllel egyszerűen kiszálltam Budapesten. 1936. január 12-én vagy 20-án volt, nem emlékszem már pontosan, de bizonyos, hogy 1936 januárjában. Amikor felértem, akkor nem igazán taktikából, hanem őszinte érdeklődéssel bejártam a szerbek lakta falvakat Pest környékén: Pomázt, Budakalászi, egészen Szentendréig. Szentendrén Zubkovics püspökkel beszélgettem is. Riport formájában megírtam ezeket a benyomásokat szerb nyelven az Újvidéken megjelenő Dán c. napilapba. így született meg a szerbekkel való érintkezésemben Magyarországon már, Pest környékén a gondolat, hogy egy irodalmi estet rendeztetek Budapesten szerb és horvát íróknak. Beszéltem Csukával, ő vállalta a szervezést. A Zeneakadémia nagytermében tartottuk meg, nagyon jó időpontot választva — politikailag gondolom —, mert éppen aktuális volt a szerb—magyar barátkozás kérdése. Az első sorokat a külügyminisztérium és a jugoszláv követség töltötte meg. Én tartottam a bevezető előadást, és mint ahogy felsoroltad, Jugoszlávia költőinek színe-javát tolmácsoltuk ott magyar fordításban. Politikai siker volt. Todor Manojlovié, Ady egykori nagyváradi barátja— s főleg Juhász Gyulának barátja —, azt mondta nekem, hogy gyere Belgrádba is, rendezd a dolgokat ezek után. Elmentem Belgrádba az útlevelemmel, amely nem is szólt Magyarországra, de a követségen — a pesti követségen — minden további nélkül beütötték a vízumot, úgyhogy hazamehettem zavartalanul, s jelentkeztem a külügyminiszter helyettesénél, akit Ivó Andricnak hívtak. Ivó Andric természetesen — megvan még most is az útlevelem — miniszterelnökségi rendelettel két évre és többszörös utazásra szóló útlevelet állított ki a számomra. így aztán zavartalanul jöttem-mentem Belgrád és Budapest között ezzel az útlevéllel. — Szirmai Károly Muzsikáló messzeség c. kötetéhez Ön írt előszót. Emlékezéseiben is sokat emlegeti a Kalangya egykori főszerkesztőjét. Hogyan emlékszik rá? Milyen volt a kapcsolatuk? — Szirmai Károly Verbászon élt, egy Verbász melletti telepen, mert a cukorgyárnak volt munkatársa. Egy tisztviselői lakásban lakott, kis házbah a Ferenc-csatorna partján, a világtól elzárva. Csak a varjak röptét látta télen, nyáron meg a kis uszályvontatók pöfögését hallotta a csatornán. Abban a légkörben nem is lehetett volna mást várni Szirmai Károlytól, mint víziós novellákat. Bár nem hiszem, hogy csak a környezet a meghatározó erő az irodalmi vagy művészi alkotásban. Azt hiszem, hogy alkati kérdés is. Szirmainál az volt, alkata parancsának engedelmeskedett, amikor a valóságon túli írásait világra hozta. Előkerültek ifjúkori írásai, amikor még nem élt így, a világtól teljesen elzárva, azokban is ugyanazt írta. — Herceg János neve huszonkét társával együtt olvasható a jugoszláviai magyar irodalom felszabadulás utáni első könyvében, az 1947-ben megjelent Téglák, barázdák c. antológiában. Hogyan érte Herceg Jánost a felszabadulás? Hogyan indult újra a jugoszláviai magyar irodalom? — Hát ez az a kritikus pont, amiről a legnehezebb beszélni. Nem valami különös megfontolás tárgyává téve, hanem azért, mert olyan nehéz időket éltünk át akkoriban, hogy írni azokban az időkben nagyon nehéz volt. De nemcsak magyarul... 38
