Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Vörös László: „Vershitet nem cseréltem” - A 60 éves Kányádi Sándor köszöntése
Hadd lássam a székely hegyek bükkös, fény ős kéklő ormát, ahonnan már, amint hittem, csak egy lépés a mennyország. (Üzenet pásztortűzhöz estéli szállásra, 1956) Ugyanez az őszintén megélt hit íratta vele 1955-ben ezeket az emelkedett hangú sorokat: Végzem, mit az idő rám mér, végzem, ha kell százszorozva! Hinni kell csak, s följutunk mi, föl a fényes csillagokba! (Tűnődés csillagok alatt) Az évek múltával azonban kopott lett és rongyolódni kezdett az ünnepi csizma. A folytonos ünnepek helyett egyre komorabb hétköznapok jöttek a valóságos életben, és a költői világszemlélet is jóval összetettebbé vált, nagyjából a hatvanas évek közepe táján, éppen akkor, amikor a Lakodalmast is írta. Kányádi Sándor líráját elemző tanulmányában Görömbei András ennek a költői komplexitásnak két alappilléréről szól nagyon találóan: „ ... illúziótlan a világ bemutatásában, s kikezdhetetlen az eszmény építésben”. Mindkét alkotóelemen egyformán és egyidejűleg nyomaték van. Az illúzióvesztésen is, de mindjárt azon is, hogy minden mérhetetlen csalódás ellenére is élteti a „lakodalom” eszménye, az emberiség és a kisebb közösség, a nemzet és nemzetiség jobbik lehetőségének örökös reménye, élteti az erő, hogy bármilyen csalatkozások után se szabad véglegesen föladni a harcot. Nem elvont módon, spekulative, felületesen és — Illyés szóhasználatával — a „szabványos remény” üres sablonjaként mondja ezt, hanem húsbavágón megélve a harcot, nap mint nap, versről versre drámaian megküzdve e pokolbéli lakodalmas végigviteléért és a „de azért csak járom” hiteles, megszenvedett kimondhatóságáért. Valahogy úgy, ahogy a Gyöngy szoknya, a Havon delelő szivárvány, a Szerelmem, csonttörő élet és sok-sok hozzájuk hasonló költemény Nagy Lászlója tette, a cédrusemberség, a gyémántkemény helytállás költője, aki Bartók-versében a maga legbensőbb nézeteként is mondatja a nagy művésszel: „Nem! Az ember nem adhatja meg magát.” Megvénült már a menyasszony, kitetszik a csontja is már, feltörte a tenyeremet a csípeje, olyan hitvány. De azért csak járom, járom ezt a táncot. Ha nem tudod járni: hallgass! Egy nóta van: lakodalmas. Csalódnia kellett a legemberibbnek ígért társadalmi rendben is, már a legelemibb fokon, a személyes szabadság biztosításában is: a ház előtt egész éjszaka égő féklámpával ott álló terepjáró keltette félelem légköre szimbolikus értelmű, s magasabb szinten a költői szabadságra is érvényes (A ház előtt egész éjszaka, 1977). Az ifjú költő a már idézett versben még hetykén üzeni a pásztortűzhöz ülő székelyeknek, szép csikók növelésére biztatva őket: Én pedig itt szilajitok száz új csikó-gondolatot, olyanokat, kiknek háta nem tűr nyerget, nem áll hámba, kipányvázni ne lehessen, béklyót egyik se szeressen .. . 29
