Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám - Rónay László: A hazától búcsúzó Márai

A háború átformálta Európa térképét, és a nyugati gazdaságba is behatolt az általa rombolónak látott civilizáció, a kultúrába pedig az amerikanizált, gépies szemlélet. Él-e még a szellemi Európa? — teszi fel Márai a számára legfontosabb kérdést. Tulajdonképp ennek megválaszolásáért vállalkozott útjára. Felelete lehangoló, csüggesztő. Úgy látja, megszűnt a szellemi szabadság, az igazságot többé nem lehet megírni, „külső és belső cenzúrák kötelékei hurkolnak ma is minden szabad gondolatot, ma is bűn, talán még jobban, mint valaha, minden ,egyéni’ gondolatmenet; az egyén mindig ,közösségellenes’, aszociális, nincs a ,vonalban’, nem ,pozitív’”. (78). A morális csalódás, az értékvesztés legfájdalmasabb következménye, hogy szerinte véget ért az egység kora, a világirodalom és „a Szellem is visszafojtja lélegzetét”. A Nyugat, az egykori ideál, elveszítette arcát, hajdani fölényét, eszményeket adó, azokat védelmező képességét, már nem adott és nem teremtett szellemet a világnak:

„Micsoda bűvöletben éltünk mi? ... .Nyugat, a Nyugat! — lihegtük. Igen, volt egy Nyugat, amely nevelt. Még ismertem, emlékezem reá.

De ez a Nyugat — a kontinensről beszélek! — milyen jogon kényszeríthet engem arra, hogy fogyatékossági érzéseim legyenek? Sem szellemi, sem morális jogcíme nincs többé erre. Tudom, a mi nagy adósságunk a világgal szemben: morális adósság. Babitsról és Kosztolányiról akarok nekik beszélni; s még sokáig Endre Lászlót és Szálasit vágják a fejemhez. Nem jogtalanul. . . De máskülönben? Hol az a szellemi vagy morális jogcím, amivel a Nyugat ma megkövetelheti tőlem, a keletitől, hogy hajbókoljak előtte?

Tudok egy francia irodalomról, tudományról és művészetről, mely nevelte a világot, nevelt engem is. Ezért hálával tartozom. De ma? ... Charles du Bois könyvét olvasom, most jelent meg; s Valéry ,Mon Faust’-ját, megrendültén; de mindez a múlt. S a jelen? Politikai veszekedések a folyóiratokban, s a legrosszabb fajta amerikai bestsellerizmus, amelyet nyakló nélkül nyomtatnak francia könyvkiadó gyárakban ... S közbül egy-egy költő, erőtlen kiáltozással, szegény; miért is szégyelljem magam? S miért fogadjam el, hogy fanyalogva, kegyesen és kegyelemből néha szóbaállnak a magyar irodalommal is? Melyről csak én tudom, hogy mi volt, mit jelent ma is, tudom, hogy egyenértékű bármelyik európai ország irodalmával, s még ma is felülmúlja akármelyiket... Hát akkor miért szégyelljem magam?” (122-123).

A szellem nélküli, technicizálódó, hagyományos kultúráját feladó Európában Márai számára fontos kérdés, milyen perspektívákat kínál az idő. Felvilágosult racionalizmusa immár nem gátolja abban, hogy az eljövendő történelem alakításában az eddigieknél nagyobb szerepet tulajdonítson a kereszténységnek. A maga módján ugyanis az egyház egyfajta szellemiséget őriz, konzervál. A háború súlyos megrendülése után újból erőre kaptak a vallásos nézetek, fontos lett a hit és Márai gondolkodásában is megfigyelhető egyfajta lassú átrendeződés: gyakran gondolkodik el a végső dolgokról, mind többször foglalkoztatják a hit kérdései: templomokat keres föl, s Michelangelo hatalmas kupolája alatt őt is hatalmába keríti az évezredes hagyomány vonzása: úgy érezte, „vendég... nyomorult és halandó vendég az Isten házában”. Az időtlenséget az „első idő”-vel azonosítja: a kereszténység kezdetével, amikor az egyház forradalmi szerepet játszott a fejlődésben. A jövő történelmét úgy képzeli, hogy újból az egyház lesz annak morális erőforrása: lemondva a világi javakról és hatalmáról, a lélek forradalmát valósítja meg. Charles du Bos feljegyzéseit olvasgatja, s szembetalálkozik a század francia filozófiájának egyik legnagyobb megrendülést kiváltó kérdésével, az idővel, s megint csak azzal a problémával viaskodik, hogyan léphetne ki a magányos személyiség a történelmi, s az eddig műveiben meghatározónak érzett egyéni időből, hogy felkapaszkodhassék egy „metafizikai magaslatra”, mert „a zuhanás a kopernikuszi, a keresztény világból a csaknem anarchikus idő-térfogatba túlságosan elemi, s egyelőre még nincs sehol szírt, sem korlát, amiben a zuhanó ember megkapaszkodhatna”. (102—103.) Üres óráiban az Evangéliumot olvasgatja, a humánus Újszövetséget. Előbb mint olvasmányt, majd elszégyelli magát, „ilyen érdeklődéssel nem lehet közeledni az Evangéliumhoz; ez a remekmű, amelynek nincs műfaja. Csak bája van, illata és értelemfölötti értelme”.

30