Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (esszésorozat - II.)
ken át viselték a terheket, a bélyeget, vállalták az emigrációs lét súlyát. Elnémulok, ha a sorsukra gondolok. Mi jogom van nekem „emlékezni”? Most, hogy (ez is február) eljöttek hozzám a mai műegyetemi lap szerkesztői, és elmondtam nekik, mit őrzök abból, ami a Műegyetemen 1956. október 23-án történt, a kérdésekre, hogy a mozaikokon túl „álláspontot” is, azt feleltem: akkor, legalábbis én úgy éreztem, senki sem tudta, hogy mi történik. Csak annyit tudtak a fölvonulók (is), hogy valami már nem mehet tovább úgy, mert elviselhetetlen; ez lobbantotta föl a népfelkelést, nincs olyan felkelés, nincs olyan forradalom, amelynek ne lenne hordaléka; Bibó erről azt mondja, megjelentek órestaurációs erők is. Egy század történeti perspektívájából nézve, úgy gondolom, ez volt az első forradalmi szembefordulás mindazzal, amit sztálini diktatúrának nevezünk. Megismétlem: nem a történelem tanít. A történelem: idő, amely ráhullámzik az életünkre. A történelem értelmezése taníthat. Mert ugyan mit mutatnak a tények? A nélkülözhetetlen tények! A káoszt? A zűrzavart? Nagy Imre hat rádióbeszédéből napról napra követhető az események hullámzása, a megítélések változása; Bibó visszaemlékezéséből szinte óráról órára követhető minden, aminek ő a részese volt. Tények? Persze . . . Sok képet őrzök, a legélesebben a 24-i vagy 25-i délelőtt néhány percének képét. Számomra a történelem körkörös mozgását most már mindig ez jelenti. Beléptem a Műegyetem egyik első emeleti helyiségébe. Előtte két nappal még DISZ-iroda volt, akkor a forradalmi ifjúság egyik központja. Marian István alezredessel akartam beszélni. Ő a katonai tanszék vezetője volt. Az október 18-i központi diákotthoni gyűlés után az elkereseredett, csalódott, kéréseivel, követeléseivel hivatali irodákban hasztalan kilincselő fiatalok mellé állt. Huszonharma- dikán elnyerte az ifjúság bizalmát. Óvta őket. Mentette őket. Tíz éve ismertem. Eléggé tanácstalan voltam 24-én vagy 25-én, beszélni akartam vele. Az ablak közelében állt, kialvatlanul, véreres szemekkel. Cigarettázott. Körülötte három-négy hallgató. De mozgásban. Ha lépett egyet, követték. A fiatalokon kívül, mint egy külső körpályán mozogva, két katonatiszt. Hadnagyok? Főhadnagyok? Nem emlékszem. Együtt keringtek a fiatalokkal. Őket egy még tágabb gyűrű vette körül, ezek a hírvivők voltak. Ma azt mondanánk, egy Jancsó-film koreográfiája szerinti dinamika. Akkor csak a cigarettafüst, a folyamatos körözés. Volt az egészben valami iszonyatos és gyönyörű rend. Intézkedések. A magból, körülötte a gyűrűkből. Szóltam, jönne át egy percre a másik szobába. Mintha falakon át kellett volna üzenetet küldenem. Megindult a két szobát elválasztó ajtó felé; utánafolytak az emberrétegek, a fiúk, a tisztek, a hírvivők. Néhány másodpercre egymás mellé tudtunk kerülni. Mondtam valamit. Válaszolt valamit. Körülötte rögtön a fiúk, azok körül a tisztek, aztán a hírvivők. 1989. február 12-én Marian István (akit ötvenhétben halálra ítéltek, aki aztán életfogytiglanit kapott és hét év után szabadult) a Kossuth rádióban elmondta: miután hiába könyörgött, ordítozott a HM parancsnokaival, hogy mit kellene tenni a rend helyreállításáért, s szembekerült velük, telefonparancsra letartóztatták. Az a két tiszt az őrzője volt, a fiúk, a belső körben, azoktól védték őt, a legkülső körben lévők pedig vitték-hozták közben a híreket, tartották a kapcsolatot az egyetemmel, az utcával, a várossal. A történelemmel. Amiből akkor csak az a rétegezett, körkörös áthatolhatatlanság látszott. Igen, csak az értelmezés taníthat bármire. Az a kincs, az a múlt is, főképpen a jövő. A nyomkereső kutyája, mondhatnám, hogy ne legyen olyan kisuvickolt 12
