Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Mészáros György: Az éremnek két oldala van (Diósi Ágnes: Cigányút)

bevett gyakorlata sem: például juttatnak nekik lepusztult parasztházakat, de a felújításhoz már nem kapnak kölcsönt; és házakat építtetnek nekik, de a kölcsön összegével a vállalkozó gazdálkodik és csak azt nem lop el, amit nem akar. A közvéleményben pedig ez úgy fogalmazódik meg, hogy ők az államtól minden segítséget megkapnak, mégsem képesek, mint ,cigány módra’ élni” — Írja Diósi Ágnes. Súlyos szavak. Valószínű, van, volt ilyen is, de én mást és másképpen látom. A szülőfalumban például nem leromlott parasztházakat kaptak, mégis lelakták két-három éven belül, mert ha leesett egy cserép a tetőről, azt vissza nem tették. Évekig vezettem hosszú listát azokról a cigányokról, akik a putriból új lakótelepi lakásba költöztek, de egy-két év után (az ügyesebbek öt év után) lelépéssel eladták a tanácsi lakásukat magyaroknak, hogy leányuk, vagy fiuk és családja révén azonnal másikat kapjanak. (Gyerekeik ugyanis velük laktak és már a beköltözéskor lakást igényeltek.) Mivel a törvény szerint az értékesítés után öt évig új lakást nem kaphatnak, odaköltöztek gyerekeikhez, és újra jogos lakásigénylőként léptek elő. És ez így ment és megy még ma is.

De miért van az, hogy nagyon sok cigánytelepen a putrik között új, belül is szépen berendezett cigányházak állnak? Ha megkérdezzük őket, a válasz mindig ugyanaz. „Dolgozunk, spórolunk, van igényünk.” Az éremnek tehát ez a másik oldala, ami hozzátartozik a teljes objektivitáshoz.

A másik helyen azt olvashatjuk, hogy a változáshoz elsősorban a cigányokkal szembeni változásra lenne szükség. En úgy gondolom, hogy ez kölcsönös. A cigányokkal szemben ugyanilyen igény a változás. Kétségtelen, hogy mai közéletünkben a diszkrimináció jelen van, hol erősebben, hol gyengébben. Gyakran mégis úgy látom, hogy bizonyos nem cigány körök (a cigány értelmiségiek csak eszközök) ezt a hamvadó parazsat szándékosan fel-felszítják, általánosítják és kizárólag a nem cigány társadalmat teszik bűnbakká, összekeverve a faji előítéletet a viselkedési normák megszerzésével kiváltott megítélésekkel, ami azért nagy különbség. Azért a magyar társadalom és a cigányok túlnyomó többségével együttélő falusi parasztság és munkásság nem azonos a bőrfejűekkel. A szerző szerint amíg nagy irodalma van a cigányellenes rigmusoknak, addig a cigányoktól származó magyarellenes feliratokkal sehol sem lehet találkozni. Pedig találkozhatott saját kötetében, ahol többek között Csorba Ibolya mondja: „én is lenéztem a magyarokat, megvetettem őket”. De tudnám a sort folytatni példákkal a cigány népmesékből, a cigány szólásokból és közmondásokból. A szerző a szociográfia eszközeivel vállalkozhatott volna arra, hogy feltárja: a cigány közösségek hogyan élik meg saját és környezetük ellentmondásait, mert mi, akik évtizedeken át foglalkoztunk velük, tudjuk és ismerjük, mit és hogyan mondanak a nem cigány kérdezőnek, és mit önmaguknak.

A személyes elbeszélések egysíkúak. Szidják a magyarokat, hogy „kiverték” őket az iskolából, a munkahelyről, ugyanakkor elhallgatják a kiváltó okok egész sorát, igy az elbeszélések alapján embertelen cigányüldözés képei sorakoznak elénk, a fajgyűlölet vaskos példái. Tudom, magam is találkoztam olyan tanácselnökkel, Diósi kötetében is megszólal egy reményt vesztett pedagógus, aki több évi reménytelen fáradozás után az ügyet feladta, és tulajdonképpen szembefordult az adott cigányközösség nagyobb részével. Többször leírtam már, hogy a cigányértelmiség- nek ezt a hallatlan magasztos és erőn felüli munkát kellene felvállalnia a belső elvtelen hatalmi harc helyett, apostolokként megjelenni ezekben a közösségekben, visszaadni önértékük, önnön- hitük erejét a kilábalásra és a védelemre.

Mert a védekezés egyetlen pajzsa a tisztességes életvitel, ami egyben az önbecsülést és a cigány közösségek iránti tiszteletet is jelenti. A cigányok szép hagyománya sohasem volt idegen a magyar társadalomtól, hiszen a két kultúra hatása bizonyos pontokon egyértelműen kimutatható.

Hiteles és igazabb szociográfiát hiányolok tehát, mert ez a kötet végül is (a szerző szándéka szerint is) a magyaroknak (a nem cigányoknak) íródott.

A jövőben még nagyobb türelmet követel az ügy a nem cigány társadalomtól és még nagyobb előrelépést a cigányoktól. Nehezen képzelhető el ugyanis súlyos, megrázkódtatás nélküli békés integráció, nemzeti összefonódás ma, amikor túl nagyok az egyes vidékek és a bennük élő közösségek közötti fejlettségi, jövedelemelosztási különbségek, amik holnap és holnapután még tovább romlanak. Vajon a Kormány (ebben a nehéz gazdasági helyzetben) az általános fejlődés szem előtt tartásával képes lesz-e az egyes tájegységek és az azokban élő etnikai, nemzetiségi csoportok arányos, a rendelkezésre álló források kiegyenlítettebb elosztásán alapuló fejlődését is garantálni, a túl nagy eltéréseket megszüntetni? Ma ez akár egy évtizedre is irreális követelmény. Ezért kerül a cigányság igen nehéz helyzetbe a nemzetiséggé válással, ami véleményem szerint elhibázott lépés, mert kizárólag faji alapon különíti el azt a több mint 300 ezer, csak magyarul beszélő, cigányhagyományokat nem őrző cigányt, akinek egy része életvitele, életmódja következményeként kerül folyton konfliktusba a nem cigány környezettel. Félő továbbá, hogy a nemzetiségi státusszal magukra lesznek hagyat94