Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Szekér Endre: Márai Sándor: Napló 1976-1983

állandóan suttog, beszél, vall, többek között a gyerekkori, kassai cirkuszélményéről. Azt hiszem, hogy Hubay Miklós e pillanat megörökítésével lényegre tapintott, szerencsésen ragadja meg Márai varázsát, szeszélyesen csevegő, esszéisztikusan vallomásos beszédét. S ez a csillogó stílusú, franciásan szellemes író — megtalálta egyéniségének megfelelő műfaját: a naplót. A második világháború végén és utána kedveli meg a naplóforma kifejezési lehetőségét, az eseményekre és élményekre való gyors reagálás, emlékidézés és olvasónapló feljegyzését. A verses napló ostromélményeit folytatta a prózai Naplóban a leányfalui élményekkel, az orosz katonákkal való találkozásával, a budai romokkal, megmentett könyveivel. Egy életforma végéről vall.

Márai Sándor külföldre távozik a második világháború utáni Magyarországról. Elutasította a forradalmi változásokat. Az Európa elrablásában írja még 1947-ben: „Érdemes-e forradalmat csinálni, vagy vállalni kell a sokkal lassúbb nevelés módszerét? Én döntöttem: a nevelést választom. „Svájcban, Olaszországban élt, jelenleg Amerikában, San Diegóban. Furkó Zoltán kereste fel a 89. évébe lépett írót, aki vallott a rádió szerepéről, rádió- és tévéjátékairól. Szellemességét megőrizte öregkorában is: „Vigyáznék magamra, de úgy vagyok vele, mint abban a bizonyos kis történetben a magamkorabeli ember, aki elmegy az orvoshoz. Az orvos megvizsgálja, és azt mondja: — Menjen haza, éljen nyugodtan. De vigyázzon: folytatásos regényt ne kezdjen el olvasni!” A Naplóban pedig úgy vall az öregkorról, hogy észreveszi az elöregedés veszélyeit, az „öregirtás” félelmét, a fiatalok szemében rejlő mogorvaságot, gyűlöletet. Önmagára pillantva azt állapítja meg, hogy ő nem változott, de a „pespektívája” — igen. „Mintha a színházi látcsövet megfordítaná valaki: a múlt perspektívájában minden kicsinyített, zsugorított. Ha visszafordítja a látcsövet a vénember: a jelen életnagyságú. A jövőnek nincs perspektívája.” Aztán eltűnődik az öregember „másfajta” emlékezésének, az időérzék „feleslegességén”, az öregek fecsegésén, dolgozni akarásán. Mindennapi életét is figyelve — ő megtartja a tisztálkodás szokott rendjét, borotválkozik. De hozzáteszi, hogy kezdi megérteni a „szőrös öregembereket”, a fürdések megritkulását. Goethe ritkán, Tolsztoj szinte egyáltalán nem fürdött öregkorában. Szellemesen teszi hozzá Márai, hogy Tolsztoj úgy gondolta: „egy oroszlán, egy tölgyfa, beretva és szappan nélkül is az marad, aki.”

Az öreg Márai mindennapjaiból is belekerül a Naplóba néhány epizód. Életének földrajzi háttere: Olaszország, Salemo, Róma, Nápoly, Egyesült Államok, San Francisco, San Diego, New York. Fájdalmasan búcsúzik Salemótól, ahol — helyi szokás szerint — „mindenki csókkal búcsúzik”. Ezek a búcsúcsókok neki szokatlanok, de nagyon megszerette ezt a „szép, szomorúan előkelő várost”. Később naplójegyzetében megdöbbenve veszi tudomásul a dél-olaszországi földrengés hírét, s a görög tragédiák jutnak eszébe. S közben Európa, Márai szeretett eszmény-Európája, melyben szomorúan veszi észre az Amerikától átvett üzletiességet, a szellem igényességének visszaszorulását. A hajdan szívesen útra kelő író most is örömmel látja San Franciscóban a Golden Gate „ezüst ködben lebegő, elegáns íveit”. Az amerikai gyors változást Carmel sorsával példázza: a kis halászfalu két évtized alatt előkelő tengerparti fürdőhely lett. Életének most már nem idegen része a repülőút: „az elmúlt hat hétben harmincezer kilométert voltunk a levegőben”, — jegyzi meg. Máshol azt teszi hozzá, hogy a repülés ma már olyan természetes közlekedési lehetőség, mint „a bicikli, a korcsolya vagy a sítalp”. Szűkebb környezetében észreveszi az amerikai vásárcsarnokot, elcsodálkozik ezen az „édenkerti idillen”. A San Diego-i autóbuszon meglepődik a sokfajta emberen (kínai, mexikói stb.), a külső eltorzulásán. Közben észreveszi, hogy „az öregség kínzókamrájában” mennyi emberi arc, láb, hát torzul el!... Emberi sorsokat figyel meg, aztán általánosít: „Vannak okos emberek, akik tehetségtelenek. És vannak tehetséges emberek, akik nem okosak. És aztán tömegben vannak emberek, aki nem okosak, nem is tehetségesek, csak élelmesek és szájasok. Sokszor ezek győznek.” Ezt a néhány Márai-sort elolvasva egyet kell értenünk Hubay Miklóssal, aki Márai Naplójának olvasása közben jegyzi meg: nem folyamatosan kell olvasnunk, hanem bele-belekezdve, abbahagyva, újrakezdve.

A menekülő polgár, Márai Sándor — mind jobban — eltávolodott hazájától. Nemcsak

88