Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Staar Gyula: Az örökégő (Beszélgetés Vermes Miklós Kossuth-díjas fizikatanárral)

Második elemiben a néprajztudós Bünker Raymund volt a tanítónk. Nagy türelemmel és angyali szorgalommal tanított minket, hatvan (!) kisgyereket, kiknek háromnegyed része német anyanyelvű volt. Hozzáértéssel tanított a törtekkel való műveletekre, igaz, nem halmazelméleti szemlélettel. Behozott egy jókora karéj kenyeret, azt háromfelé vágta és megmutatta: ez itt az egyharmada. Azután összeadtuk meg kivontuk a szeleteket.

— Mi érdekelte ebben az időszakban?

— Nem tudom megmondani. Vagy semmi, vagy minden — a kettő közó’tt minden, ami van.

— Tanárai közül ki hatott Önre különösebben?

— Mindegyik becsületes, normális ember volt. Háborús idők voltak, az igazi tanárok bevonultak katonának. Matematikára, bocsánat, számtanra a tornatanár tanított. Panaszunk nem lehetett rá.

— A szülői ház milyen útravalót adott?

— A magatartásformám kialakításában biztosan szerepet játszott, de ez minden embernél elmondható. Nem szokásom a múltban nyomozni. Könyveink szép számmal voltak, elsősorban német nyelvűek. A mai napig is többet olvasok németül, mint magyarul.

Az 1920-as években a zömében német anyanyelvű Sopronban magyar színtársulat működött. A fővárosból is gyakran jöttek hozzánk vendégszerepelni neves színészek, Jászai Marira emlékszem, Márkus Emíliára, Törzs Jenőre. A soproni színházban a Faustot láttam Ódry Árpáddal. A kemencét ugyan többen fogták, hogy el ne dőljön, de az előadás jó volt. A városnak ma nincs állandó színtársulata.

— Gondolkozott azon, hogy továbbtanuljon?

— Nem, ez akkoriban magától értetődő volt annak, aki végig jeles bizonyítvánnyal végezte a gimnáziumot. A reál tárgyak érdekeltek, mérnök akartam lenni, de ahhoz az kellett, hogy az ember meg tudjon élni valahogy Pesten, az egyetemi városban. A hozzám hasonló vékonypénzű embereknek erre egy intézmény nyújtott lehetőséget, az Eötvös Kollégium. Oda azonban csak tanárjelölteket vettek fel, így választottam én a matematika —fizika—kémia tanárszakot.

— Az Eötvös Kollégiumot, a magyar értelmiség képzésének ezt a kiváló műhelyét 1895-ben alapították, 1950-ben pedig, mint rendszeridegen szelleműt, bezárták. Mi volt a titka ennek a máig példaként emlegetett intézménynek?

— Először is a kollégium már az 1938—40-es években meghalt. Ami utána volt, nem hasonlít a régi Eötvös Kollégiumra. Másodszor: tapasztalatom szerint, akik újabban fogalomként emlegetik, azok többnyire nem tudják, miről beszélnek.

Én 1923-ban kerültem az Eötvös Kollégiumba. Akiket oda fölvettek, más dolguk nem volt, minthogy a választott tudományaikkal foglalkozzanak. Amit mindenki bőségesen megtett, kivétel nélkül.

— Milyen segítséget kaptak a tanulmányaikhoz?

— Nem szeretem ezt az 1945 óta divatos szót, a kölcsönös segítségadást, amibe mindenki beledöglik. Az Eötvös Kollégiumban volt egy sokezer kötetes, tornaterem nagyságú fantasztikus könyvtár, az ajtaja éjjel-nappal nyitva állt. Bármikor bemehettünk, levehettük a polcról a könyvet, elvihettük, a helyébe illett egy cédulát tenni, amire ráírtuk a szobaszámúnkat. Az igazgatónk, a matematika—fizika szakos Bartoniek Géza, a legendás „Bégé urunk”, amikor már sok cédula hiányzott a könyvtárból, összehívta az idősebb diákokat és nagy fejmosást tartott. A lekapásokat „kápé”-nek nevezték, ez valami katonai rövidítés volt, utána egy ideig ismét helyreállt a rend. Ma is emlékszem Bégé urunk egyik kápén elhangzott mondatára; „Kérem, ez nem tápintézet, ez nem méntelep, ez Eötvös Kollégium!” Azért beszélt így, mert 1923-at írtunk, alig volt mit ennünk. Infláció és éhínség; ablakainkon csak néhol volt üveg, fűtés egész télen gyakorlatilag semmi. Emlékszem, spárgával mértem le az épület másik szárnyán lévő ablaküveg hosszát, passzolt a miénkre — milyen öröm —, elemeltem, így lett ablakunk. Nekünk nem volt arany életünk, mint mondjuk a tíz évvel előttünk végzetteknek. Akkor még zsebpénzt is kaptak a diákok, és vasárnap csokoládét.

73