Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Staar Gyula: Az örökégő (Beszélgetés Vermes Miklós Kossuth-díjas fizikatanárral)

— Nem tudom, mi a demokrácia. Ugyan, ne vicceljen már ezzel! Hol él, mondja? Elrendelték és kész. Összeállt néhány bennfenntes és összerakta az egészet. Meglehet, volt vagy ötezer ülés szerte az országban, de az sajnos mindig van. Ne nézze már olyan naivan ezt a színjátékot, és ne is feszegessük tovább, mert valami csúnyát találok mondani.

— Mikor gondolt arra először, hogy saját tankönyvsorozatot ír fizikából a gimnazistáknak?

— Nemigen gondoltam én semmire. Néhány éve, valamikor decemberben, amikor már javában állt a bál a reformtankönyvek körül, telefonált a Művelődési Minisztériumból Boldizsár Gábor, s az igazgatónkat kereste. — Te Béla! Nincs a Vermesnek egy fizikatankönyve, vagy egy kézirata? Feljött az igazgató a fizikaszertárba, mondtam nincs könyv, de írhatok. Három hetet hagynak rá? Telefon vissza: jó, három hét elég.

— Egy könyvre?

— Egyre, egyre. Az első gimnazista fizikatankönyvről volt szó. Megírtam, legépeltem, használható ábrákat rajzoltam hozzá és szamizdat formátumban január 10-én elküldtem Boldizsár Gábornak.

Három hónapig mély csönd. Márciusban újabb telefon érkezett. Nincs egy másodikos kézirat is? Vissza: ha április 20-ig megérkezik, nem késik el? Jó. Áprilisban a minisztériumban volt a másodikos fizika szamizdat gépelésű kézirata is.

— És a kéziratok ezután a minisztériumtól függetlenül, önálló életre keltek.

— Igen, a legkülönbözőbb helyeken kezdték sokszorosítani az első két tankönyvet. Először a Petőfi Sándor Gimnázium esti iskolásai készítettek ötven példányt, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem egyik fizikai tanszéke sokszorosította 1000-1000 példányban. Teherautó hozta az iskolámba az így készült könyveket. Megindult a zarándokjárás, kérték a pesti iskolák, vitték Egerbe Trabanttal, Sopronból hátizsákos gyerekek jöttek, Győr-Sopron megye vasúti nyomdája tovább sokszorosította, vagyis a tankönyvek szépen terjedtek az országban. Hivatalosan még mindig semmi sem történt, sőt botrány előszele fújdogált, mert a minisztériumban valaki panaszt tett a „szamizdattankönyvek” ellen. Ott fönn egyre idegesebbek lettek, újabb telefon jött, azonnal menjek, kérjek miniszteri kihallgatást, mossam ki őket a bajból. Mondtam, én oda ugyan miért menjek? Végül a minisztériumban megoldásként kitalálták, hogy a könyveim kísérleti példányok, amiket most kipróbálnak; hiszen a hivatalos tankönyveket is kipróbálták és gyönyörűbbnél gyönyörűbb bizonyítványokkal tértek vissza. Elhatározták, jelentéstételre kötelezik azokat az iskolákat, ahol az én tankönyveimet használják. Újabb telefon: kik, s hová vitték el a könyveimet?

A vihar elvonult. Újra ősz lett. Hivatalos engedély született fizikatankönyveim jogállásáról: párhuzamos tankönyvként használhatók, a gimnáziumok eldönthetik, melyiket választják. Ekkor a Tankönyvkiadó is szabályszerűen szerződött velem, s a következő évben megjelentek az elsős és másodikos fizikatankönyveim.

— Rövidesen a harmadikos és a negyedikes fizikatankönyvek is elkészültek.

— Igen, s azóta már rajtuk van a hivatal pecsétnyoma, 1987 őszén megjelentek, törvényesen használhatók.

— Tudja, Muki bácsi, csodálom a kiállását. Nyolc évtizeddel a vállain is segíteni akar, tud, és mindezt gyermeki természetességgel, köszönetét nem várva, villámgyorsan teszi.

— Nincs ebben semmi különös.

— Már hogyne volna. Különben is, szamizdat fizikatankönyv — ilyen sem volt még Magyarországon! Mi lett volna, ha ezért felelősségre vonják?

— Az egyik jogász ismerősöm említette, hogy az ilyen engedély nélküli kiadásért maximális büntetésként tízezer forintot vehettek volna ki a zsebemből.

— Azt a diákjai játszva összedobták volna, hálából a könyvért.

— Valószínűleg igen.

— A Magyar Tudományos Akadémia III. osztálya, a Matematikai és Fizikai Tudományok Osztálya, úgy tudom, külön bizottságot hozott létre, amely arra volt hivatott, hogy az áldatlan tankönyvvitában igazságot tegyen.

— Jól tudja.

71