Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Apáti Miklós: Nagyvárosi elégia (vers)
a korai kiscselédség a tarlón a hajladozás a hajnali kelés az állatok etetése később már igazi cseléd lett úgy lett szolga hogy szolgált szívesen de semmi uralmat nem tűrt semmi gonoszkodást ha személyét vitatták kilépett kipenderült kikopott jónéhány helyről hiába lett a megkésett bocsánat de ha becsülték valahol később is önként visszajárt oda a háború után pedig hogy elűzték egykori munkaadóit a gyári munka áztatta el izmaiban a csontot bélyegzőórák fogtak össze hogy kifosszák idejéből az ő ideje sohasem volt szabad talán ezért nem volt szabad nekem se semmit szigorúságban nevelt te én belédvágom a kést ha nekem elcsavarogsz pedig akkor még nem tudtam mi a csavargás a vándorút az eltűnési viszketegség igaz lejártunk titokban a téglagyári tóhoz belefeküdtünk a kőbányai nyárba távoli szelíd kispesti fiúk dehogyis képzeltük a honi aggodalmat dehogyis voltunk mi büszkék otthonunkra mihozzánk például senkit se hívtam be nem eresztettem röstelltem a nyomort az egymáshoz tolt bútorokat ha ketten bejöttek egynek ki kell menni én lettem az aki mindig ki-kimegy egyszer hosszú szobafogság lett az ítélet de szerencsére jött a szomszédasszony valami zsírcsere ügyben kölcsönpénzt hozottvitt és tényleg nem lett helyem kiszabadultam ez nem gyerekfülnek való látták be maguktól és látták rajtam is túl közel vagyunk mindenhez a szekrényhez az ágyhoz a tűzhöz az asztalhoz a székhez hát menj ki játszani zengett fel a szó de én nem szavakra emlékszem az ifjúságból ahogy most se a szavakat mondom de valami egészet aminek semmi köze a szóhoz
