Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő)
mák egymással összesodorva léteznek, egyik a másikat hívja életre, egyik a másikból „akar” továbbjutni. A modellizálás további lehetősége, ha azt nézzük, mire jutott, milyen választ kapott az elmúlt százötven esztendő négy legjellegzetesebb reformmozgalma. Az elmúlt század negyvenes éveinek reformtörekvései március 15-ében futottak ki és a szabadságharcra válaszul adott Bach-korszakba torkolltak; századunk harmincas éveinek reformvágyaira a második világháborús részvételbe való belerán- gatás volt a válasz; a negyvenöt utáni átépítési törekvéseket a sztálini állammechanizmus nyelte magába; 1956. október 23-ára november 4. éles retorziói következtek. A történelem ezerféle mozgása nem szorítható skatulyába, de ha valóban arra törekszünk, hogy vizsgálat alá vegyünk egy helyzetet, amelyet a világban elfoglalunk, kikutassuk annak tulajdonságait és keletkezésének történetét, akkor jól láthatjuk, hogy Európának ezen a vidékén amennyire jellegzetes, hogy a nemzeti reformmozgalmak egy többnyire a maguk idejében észre sem vett kelepcében fejlődnek, szerveződnek, s ez a kelepce előbb-utóbb, mindenesetre az autarchikus és félformákba torzult hatalom számára megfelelő időben rájuk csapódik, nos ugyanannyira jellegadóak — Madách óta így szoktuk kifejezni — az „és mégis”- ek. Mert, miközben tehát a zsákutcás jelleg és a reformmozgalmak egymással összesodort mozgása adja ki a végső képet, a reform azért mindig a sok embert érintő felbuzdulás, sorsjóvátétel, a (remélt) életnyitás időszaka. Vannak a különböző, akár ellentétes reformfolyamatokban meghatározó hasonlóságok. Ma talán ezek a legfontosabbak. A bennük, különbségeik ellenére is megtalálható hiányok azonossága. Ilyen a reformszárnyak összefogásának hiánya. Ilyen a reformellenzék képviselőinek az intézményrendszerekben való részvételi, cselekvési lehetőségének a hiánya. Vegyük vizsgálat alá az első hiányt. Jó lakmuszpapír ehhez Bibó István 1975- ben lejegyzett visszaemlékezése az Erdei Ferenccel való harminckét évvel korábbi szárszói tanácskozást követő beszélgetéséről, amelyet Hanák Gábor tett közzé a Hitelben. A részmozzanatokban is érdekes emlékezés legfontosabb gondolatai: 1. „Nagyon hatásos volna, ha azt mondanám — emlékezik Bibó —, hogy . . . egy minden haladó, demokratikus, antifasiszta, sőt minden németellenes erőt tömörítő széles Hitler-ellenes front szükségességét fejtettem ki, s ebből a szempontból ítéltem hibásnak a történelmi materializmus kérdéseinek (Erdei Ferenc részéről; kiemelés — S. I.) a balatonszárszói vitába való bedobását, s annak előidézését, hogy a vita a nemzeti és osztályszempont elsődlegességének vitájává váljon, ahelyett, hogy a nemzeti és osztályelnyomást egyszerre jelentő fasizmussal való szembefordulás lett volna a központi téma. Az igazság ezzel szemben az, hogy a kérdésnek ez a felállítása akkor sem Erdei Ferenc marxista, sem az én nem marxista állásfoglalásomban nem szerepelt...” 2. „ . . . érdekes az is, hogy Révai József, a széles alakú antifasiszta front legjelentősebb — s utóbb némi önkritikára kény szerit ett — ideológusa, mint értesültem, utóbb a balatonszárszói konferencia értékelésével kapcsolatban nem rótta fel Erdei Ferencnek — a kommunista taktika szempontjából némileg „balosának minősíthető — kiállását, ellenben felrótta neki a Németh László-féle álláspontnak tett — nem lényeges, inkább szóhasználati — engedményeket.” 3. „Annak, hogy e pillanatban Erdei Ferenc is, én is, ennyire nem tartottuk szem előtt a pillanat egyik leglényegesebb politikai parancsát, van egy magyarázata: az, hogy miközben egymással vitáztunk, egy bizonyos kérdésben egymással 11
