Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - Pap Gábor: Seb a képen (Bardócz Lajos grafikáiról, kécskei kiállítása ürügyén)
Pap Gábor Seb a képen Bardócz Lajos grafikáiról, kécskei kiállítása ürügyén-M. alán még vissza tudunk emlékezni rá: gyermekkorunk mesehősei háromszor hét esztendeig erősödtek anyai emlőkön, s csak azután kerekedtek fel, hogy a jó ügy szolgálatában szembeszálljanak a gonosszal. És voltak hathatós támogatóik: táltos paripa, bölcs öreg koldus, sírig kitartó, vitéz barát. A mai mesehős egyenest a sárkánybarlangba születik belé, édes anyatej helyett bűzös ideológiákkal táplálják, és jószerivel hiába keresi a segítőtársakat. Bardócz Lajos ilyen modern mesehősök osztályosa. Messzebbről jött közénk, mintha óceánokon gázolt volna át, pedig ha kilométerekben számoljuk az útját, ennyit még a mai országhatárok között is meg lehet tenni egyenes vonalban. És amit olyan nehéz megszoknunk — én úgy vélem, egyáltalán nem is lenne szabad megszoknunk! — otthont kellett elhagynia azért, hogy Aaau-találhasson. Mint ajándékozó lelkületű, tiszta szemű és kezű embertestvérünket, és mint magyarságáért sokszorosan megszenvedett magyart, egyet a határainkon kívül szorult több millióból — hiszem és vallom, hogy fenntartások nélkül, mélyről felfakadó, igaz szeretettel ölelhetjük magunkhoz. Mint művészt, ugyancsak felhőtlen kedéllyel üdvözölhetjük. Évek óta ismerősünk már; láthattuk, tehát tudhatjuk: alapos felkészültségű, biztos kezű művelője választott műfajának, a grafikának. A művészt nem kell hát bemutatnunk. A műveit — talán ajánlatos lesz. Mindenekelőtt egy elvi kérdést tisztázzunk. A művészettörténet-írás csakis megvalósult értékeket ismerhet el. Ha egy műalkotás nem született meg, vagy nem lett olyan, hogy joggal alkalmazhatnánk rá ezt a megjelölést, akkor legfeljebb szociológiai síkon szolgálhat tanulsággal. „írjál jót róla, nehéz sorsa volt!” — hányszor kaptam ilyen főnöki utasítást, amikor határok mögül — északról, keletről, délről vagy nyugatról — hazalátogató művész-honfitársaimról adatott meg véleményt nyilvánítanom. Sohasem fogadtam meg az ilyen utasításokat, és sohasem bántam meg, hogy nem fogadtam meg őket. Meggyőződésem: nemcsak magunkat csapjuk be, de az igaz szóért hozzánk menekülőket is megalázzuk vele, ha leszállítjuk a mércét, amikor a teljesítményüket értékeljük. „Inter arma silent Musae” — fegyverek zajában hallgatnak a múzsák — szokták idézni a minden bölcsességet latin kútfőkből származtatok, a csökött értékek mentegetésére. Csakhogy a mi jajkiáltásainkat nem múzsák sugallják! Ezek belőlünk fakadnak — figyelmeztetésül a felelősségét egy tál lencséért még el nem kótyavetyélt emberiségnek —, éppen ezért minél mélyebbre tipornak bennünket a föld alá, minél szorosabban zárul körénk a kristályszerkezetű kényszer-lakótelepek fegyházi világa, annál tisztultabban kell szólnia ennek a jajnak. Aki a megaláztatásban nem tud emberként helytállni, arról hogyan hihetnénk el, hogy felülemelkedvén, majd megállja a helyét? egyénekről beszélünk-e most, vagy nemzetekről — egyremegy . . . Bardócz Lajosnak, szerencsénkre, nincs szüksége arra, hogy — középkoriasan szólván — „különítéletben” részesüljön. Mint már jeleztem, és amint arról rajzait megtekintve 94
