Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - Valuch Tibor: Mészáros Sándor: A kék hegyeken túl…
regényben is nagy hangsúllyal fölvetett kérdés megválaszolatlanságából ered: tudniillik hogy a teljes kiszolgáltatottság állapotában meddig őrizhető meg az emberi méltóság. Amikor a tábornok apát „szent” foteljével együtt fölrakják az ávós- kocsi platójára (egyik kezében bambusz sétapálcája, a másikban füstölgő cigaretta), e méltóság még látszólag érintetlen. Megtartásának vagy megroppanásának folyamatát (az internálás idejét) már hiába keressük a múltat idéző epizódok sorában, noha ezek 1956 őszéig követik nyomon a főhős sorsát — mikor is újból alkalom nyílik a „kiszolgáltatottság riasztó, már-már obszcén meztelenségével” való szembenézésre. Ám ezúttal is szemlélődő, formális, túlságosan körülhatárolt marad a szembesülés, csakúgy, mint az 1944-es, 46-os, 51-es epizódokban: üldözött zsidók, kommunisták, felvidéki menekültek befogadása után most egy volt ávós nagylelkű megmentésére szorítkozik. A gesztusokká lecsupaszított, jelzésszerű emberi sorsok így nem fejeznek ki többet, mint a lapszélen százával sorakozó alcímek: inkább a dekorativitást, mint a történetben s a történelemben való eligazodást szolgálják. (Maecenas, 1988) Radies Péter Mészáros Sándor: A kék hegyeken túl.. . A műveknek megvan a saját életük. Ám nem minden esetben örömteli feladat a kritikus számára, ha az alkotás keletkezéstörténetével a szükségesnél többet kell foglalkoznia. Normális viszonyok között e könyv kapcsán is valószínűleg elegendő lenne annak említése, hogy a szerző debreceni illetőségű „fiatal író”, akinek ez az első önálló kötete. Nyugodt lélekkel vehetnénk tudomásul azt is, hogy ígéretes pályakezdéssel állunk szemben, hisz Mészáros Sándor a múlt év elején remekbe szabott Ottlik-esszével szerepelt az Alföld-stúdió Küszöbök című antológiájában, s az év végén már első könyve is megjelent. Mondhatnánk mindezt akkor, ha a JAK-füzetek 29. darabjaként megjelent szociografikus regény végén nem lenne ott a keletkezést jelölő 1980—82- es dátum, és nem tudnánk a szerzőről, hogy kritikusként, illetve esszéistaként már hosszú ideje jelen van az irodalmi életben. Sajnos, ő sem kerülhette el a „fiatal írók” sorsát, fél évtizedet volt kénytelen várni műve megjelenésére. Feltehetően nem önszántából. Az ötéves késés hátterében minden bizonnyal a témával kapcsolatos politikai aggályok és előítéletek állhatnak, amelyek alapján „hivatásos főítészek” feljogosítva érezték magukat az ilyen durva beavatkozásra is. Ennek a könyvnek a sorsa is azt mutatja, hogy nincs tovább mire várni! Üj utakat kell keresni, többek között az írói társulásokra alapozott, értékcentrikus kiadói kisvállalkozások létrehozásával, melyek révén — talán — lehetővé válik a könyvkiadás és -terjesztés állami monopóliumának megtörése és a pályakezdők hatékonyabb támogatása. E kissé hosszúra sikeredett, de érzéseim szerint megkerülhetetlen bevezető gondolatsor után essék szó végre magáról a műről. Mészáros Sándor A kék hegyeken túl. . . című könyve — az irodalmi szociográfia figyelemre méltó alkotása — egy bukovinai székely parasztember életútjának megrajzolása révén jeleníti meg a Duna- medence XX. századi történetét, illetve a század első évtizedeiben született generációk hányattatásait. Ezek az emberek a század szinte valamennyi történelmi kataklizmájának szenvedő alanyaiként folyton olyan szituációkba keveredtek, ahol a rövidlátó politikában megtestesülő sors elsősorban vitalitásukat tépázta meg. Mészáros műve több, mint egyszerű életrajzi regény. Nemcsak a bukovinai székelyek — zsidók, lengyel menekültek, tolnai svábok, bácskai szerbek — szenvedésekkel és gyötrelmekkel teli otthonkereső vándorlásáról, illetve kitelepítéséről esik szó benne, hanem annak a kis országnak a sorsáról is, amelyik a kék hegyeken túl található. Miközben olvastam, nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy ami a székelyekkel megesett négy-öt évtizeddel ezelőtt, nem történhet-e meg más tájakon élő magyarokkal is. Lehet-e a szülőföld elvesztése után még egyszer igazi hazára lelni? Mi történik azzal a néppel, amelyik szinte egyik napról a másikra „elveszíti múltját”, pontosabban erre kényszerítik? Ennyi impériumváltás, ennyi új azonosulási kényszer közepette, mint amennyit az elmúlt fél évszázad — gyakorta embertelen — politikai gyakorlata produkált, szinte emberfeletti képességek szükségeltetnek az önazonosság megőrzéséhez, legyen szó akár egy emberről, akár egy kisebb népcsoportról. A bukovinai székelyek esetében az ismétlődő vészek túlélését a két háború közötti időkben és azt követően is a magyarsághoz való tartozás tudata és a hit segítette: „az az ember elveszett, aki elveszti a hitét. Az a nép elveszett, amelyik elveszti a hitét, s nem épít templomokat istenének.” — foglalja össze tömören megmaradásuk titkát Szőts Ferenc. Az „esz- szebolonditott” világban számukra ez adott erőt és reményt a túléléshez. A szenvedések és a megélt történelem bölcsessége teszi egyértelművé számára azt a felismerést, amelyben párhuzamot vont saját kiszolgáltatottságuk és az ország sorsa 90
