Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - Kovács István: A lengyel légió a tavaszi hadjáratban

emberveszteségeket. A honvédsereg áprilisi győzelmei nem voltak döntőek, de a majdani nagy döntést előkészíthették. Bonaparte hosszú éveken át nem aratott döntő győzelmet Itáliában, holott jóval több idő és nagyobb erő állt a rendelkezésére, mint Görgeynek fél évszázaddal később. (Nem is szólva arról, hogy Ausztriát legyőzni csak 1805-ben tudta.) Az tehát, hogy Isaszegnél és Komáromnál nem sikerült az osztrákokat harapófogóba szorítani, nem kompromittálja a fiatal, de rendkívül tanulékony és áldozatkész honvédsereget. Azért szólunk erről, hogy megkérdőjelezzük a Bécs elleni vonulásnak, mint megoldást hozó lehetőségnek makacsul az agyakba és szívekbe gyökerező mítoszát. Ez a lengyel memoárokban is megtapadt. Wysocki leírja, hogy a nagysallói csatát „követő este, már a tábortűz mellett, a nap eseményei miatt vidám és elégedett Görgey félig tréfásan e szavakkal fordult hozzám: »No, Wysocki uram, hogyan tovább?« Én hasonló mód feleltem: »Előbb felszabadítjuk Komáromot, azután irány Bécs.« Görgey egy pillanatra elgondolkodott, majd ezt válaszolta: »Nem, az nem lenne politikus.« Hogy ezen mit értett? Nem tudom.” Milkowski egyenesen végzetesnek tartja, hogy a sereg Komárom alól nem Bécs ellen, hanem Buda ostromára vonult.

Milyen erő tudott volna egyáltalán Bécs ellen támadni? Mivel Aulichnak körbe kellett zárnia az erős osztrák helyőrséggel megszállt Budavárát, a Bécs elleni hadjáratban a II. hadtest eleve nem vehetett részt. Komárom kulcsfontosságánál fogva a VIII. hadtestet sem lehetett kitenni egy esetleges kudarcnak. Maradt a komáromi hadműveletben részt vett három hadtest. Ezek a veszteségek és a belőlük kiszakított helyőrségek miatt legfeljebb 26-30 000 emberből álló bevethető erőt jelentettek. A császári hadvezetés májusban Pozsony térségében már több mint 50 000 fős hadsereget tudott volna szembeállítani vele. Ráadásul a császárváros közvetlen védelmére mozgósítható alakulatok létszáma meghaladta a 20 000 főt. Tegyük hozzá, hogy a honvéderők Nagyváradról kapták a lőszerutánpótlást, amelyet nem lehetett Hentzi orra előtt a Lánchídon átszállítani. Bécs pedig nem volt többé az a — német egységmozgalommal is támogatott — forradalmi tűzfészek, mint 1848 tavaszán vagy őszén. Egyébként is minden előkészület megtörtént egy esetleges megmozdulás letörésére. Az 1849 májusában kirobbant drezdai és badeni felkelést azok a porosz csapatok verték le, amelyekhez egy évvel korábban a Poznani Nagyhercegség lengyelsége olyan szép reményeket fűzött. És ne feledjük, hogy amikor a lengyel zászlóalj Komárom előtt négyszöget alkotva, ugyanúgy várta a kombinált osztrák lovasdandár rohamát, mint Újaradon, akkor már útban volt Varsóba Miklós cár levele, amelyben közölte Ivan Fjodo- rovics Paszkevics-Erivanszkij tábornaggyal, hogy „ ... hamarosan eljön az idő, amikor cselekednünk kell. A felkelés elnyomására azért vállalkozom, hogy segítséget nyújtsak Ausztriának — kérésükre —, harcra hív az a kötelezettség is, hogy megvédjem az Isten által rám bízott Oroszország békéjét, mert a magyar zendülésben világosan kifejeződnek annak az általános összeesküvésnek a törekvései, amely mindent le akart tömi, ami számunkra szent, különösen pedig Oroszországot, hisz a forradalom élén s főerői közt örökös ellenségeinket a lengyeleket találjuk. Ausztria most már teljesen rám bízza, hogy milyen módon s milyen mértékben segítsek rajta.”

Miklósnak az intervenció mindenfajta gyakorlati és nemzetközi jogi vetületére kiterjed a figyelme. Arra is gondja van, hogy mintegy mellékesen megjegyezze: „A lengyeleket nem kell kímélni, a vezetőket azonnal hadbíróság elé kell állítani, és az ítéletet a helyszínen végre kell hajtani.”

80