Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - Vasy Géza: „Éltük a szép, boldog jövőt” (Bertók László költői világa)
Tudom, uram, hogy figyel engem, fölösleges hát hazudoznom, verset írok, hogy ünnepeljem, mintha nem volna semmi dolgom, mintha ülnénk a Duna-parton, ugyanabban a történetben, s jönne az a szép régi asszony, hogy lássuk egymást mind a ketten ... Akár ez az idézet is példa lehet arra, hogy a költő számára mennyire fontos a gondolatkifejezés tisztasága, hogy a polifóniát ebben az értelemben elveti. Talán ezért is kedveli a megfogalmazás aforisztikusságát. Példa lehet mindaz, amit a versösszegző kérdezésnél idéztem, s példa lehet általában is szinte minden szonett záró sorpárja. Ez az aforisztikus- ságra törekvés is magyarázza, hogy Bertók a szonettnek miért a4+4+4+2 strófaosztású típusát választotta. S bár számos elbizonytalanító elemből építkezik, a megkötést szolgálja a mitikusság is. Először a Jajce-versben diadalmaskodik ez a szemlélet. Mondhatni, hogy itt egy idegen mítoszt használ fel a költő, de elgondolkoztatónak tartom, hogy a verset olvasva még sohasem támadt az az igényem, hogy összevessem a festménnyel. Csontváry képe inspiráló erejű volt, de a költemény világa Bertók László által teremtett. Hasonlóan mítoszi többek közt a Madárláb-könnyű ember, a Ne törjétek szét, a Vaskonty a fején, a Dédapám, március. Ezekben — elsősorban a hiátusos építkezés segítségével — egy látomás bontakozik ki. A vers maga egy mítosz, a költői teremtés eredménye. A későbbi művekben már nincs akkora szerepe a hiátusos építkezésnek, a látomás képi elemeinél hangsúlyosabbá válnak a gondolati elemek, az aforisztikusság is, s nem az lesz a lényeg, hogy a versben mítosz teremtődjön, hanem az, hogy érzékeltesse: a létezés mitikus is. Ahol természetes az, ha Platón benéz az ablakon, hogy „már egész testemmel fogom a mindenséget”, s az a gondolat is, hogy „Ha lett volna már televízió, / mondjuk, mikor a mohácsi csata / elveszett, vajon többet tudna a / magyar nép arról, ami tudható,” (Mondjuk, mikor a mohácsi csata.) A többértékűség és a többértelműség világában az egyik leghatásosabb szintetizáló erő ez a racionális mitikusság. A másik a következetesen dialektikus gondolkodás, amely úgy különít el, hogy össze is kapcsol, s úgy kapcsol össze, hogy szét is választ. Ennek legtisztább költői eszköze Bertók számára az egymással rokonított paradoxon és oximoron. (József Attila tanulságos példája itt vitathatatlan.) Megjelenik ez címekben is: Elmenni kevés, ittmaradni sok, ím, itt, leghátul, legelöl, még gyakrabban magukban a versekben: „hátam mögött a lét dadog, / előttem a történelem”, „ha az örök jelent játssza a mozigép, / és múlttal együt zuhan a jövendő”, „külön-külön együtt van az ország, / de együtt mindig szétesik”. E néhány idézet a legutóbbi kötetből való, s az utóbbi évtizedben folyamatosan erősödő tendenciát jelez. A hajdani peremhelyzet élményből kialakult többlelkűség így nyeri el a maga talán legadekvátabb formáját. A motívumok rendszere és rétegződése Ha meggondoljuk, az alapmotívumok — a természet, a többlelkűség és az idő — olyan rendszert alkotnak, amely teljesnek tekinthető. A természet és az idő adja a teret és az időt, amelyben a többlelkű szubjektum létezik. De idődimenziója van a térnek, s térdimenziója az időnek is. E kettő léte szubjektum nélkül is lehetséges, a szubjektum viszont csak rájuk vonatkoztatva tudja definiálni, állítani és tagadni önmagát. E költői világképben tehát e három motívumkor egyenlő fontosságú, egyikük sem hagyható el. A világkép alakulása a tér és az idő kategóriáit is folyamatosan tagolta, újra és újra minősítette, de a változás itt inkább a fokozatosan gazdagodó ismeretnek köszönhető. A szubjektum esetében nemcsak erről van szó, hanem hangsúlyosabban arról is, hogy az 46
