Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 2. szám - Ohati Nagy László: Nem középiskolás fokon (Iliás Ferenc élete)
Négy hónapon át ütötték-verték, villanyozták, gumibotozták a talpát — hasztalanul. Kizárólag a parasztszövetségi és újságíró tevékenységét ismerte el, amely teljesen nyilvános, és vallatói szempontból érdektelen volt. Ilyen módon bírósági eljárást sem tudtak indítani ellene. A véresen egyenlőtlen csillaghegyi „viadalt” ő nyerte meg. Jegyzőkönyv nélkül a Margit körúti katonai fogházba szállították, majd csoportostul, gyalogmenetben a komáromi gyűjtő táborba indították. Haláláig megőrzött két, szívét melengető emléket ebből az időszakból: Csillaghegyen valaki a szomszédos villából szilvákat dobált neki, amikor étlen-szomjan, összetörtén feküdt a kertben. Komárom felé menet pedig a leeresztett sorompó fölemelésére várva, a kísérők éberségét kijátszva, kenyeret nyomott a kezébe egy vasutas-feleség. Testi-lelki létfenntartás, erősítés volt. 1944 októberében a csoportját Németországba, a sachsenhauseni koncentrációs táborba indították tovább. Ott másfajta kínszenvedés várt rájuk. Igen vékony élelmezésen kemény munkára fogták őket, főként köveket hordanak velük, számukra persze ismeretlen célú építkezéshez. Az éjszakák szinte elviselhetetlenek voltak. Dermesztő hidegben kellett „aludniuk” az emeletes priccseken, a csíkos rabruhában, tehát a nappali „öltözetükben”, a takarójuk egy-egy pokróc volt. A táborparancsnokság kivégzés kilátásba helyezésével szigorúan megtiltotta, hogy a rabok a takarójukkal egymás mellé, egy priccsre feküdjenek, tehát valamelyest melegíthessék egymást. Nem kevesen ennek ellenére így tettek, vállalva a halálveszélyt, Iliás is. (1973-ban módom lett kívül-belül megtekinteni ezeket a vékony falú téglabarakkokat, a táborhoz tartozó nagyüzemi gyilkoló-berendezésekkel — akasztófákkal, kemencékkel — együtt. A látvány utólag is megdöbbentő, szívszorító.) 1945 tavaszán az alig támolygó Iliás a tábor egyik nem ellenőrzött, elhagyatott helyén teknőszerű mélyedést vájt ki magának, bele is feküdt, mert úgy érezte: itt az elmúlás. Az addigi tapasztalatok arra sarkallták, hogy holtával ne legyen terhére barakkbeli baj társainak. Egyszer csak magyar ének ébresztette: „Föl, föl vitézek a csatára ...” Úgy gondolta, ez már az agónia, s itt a vég. Tévedett, egy tatabányai bányász élesztgette. Szovjet katonák fölszabadították a tábort! Aki addig életben maradt, visszanyerte szabadságát, emberlétét. Iliás Ferenc is közéjük tartozott. Nem várta meg, amíg intézményesen, csoportosan hazasegítik a megmenekülteket. Némi föltáplálás, erősödés, ruhaszerzés után egyénileg — vonaton, gyalog, gépkocsi-stoppal — hazafelé igyekezett. Újra itthon Első útja 1945 nyarán Budapesten — az akkor már napilap — Szabad Szó szerkesztőségébe vezetett. Kovács Imre ellátta némi kölcsönpénzzel és tájékoztatta az akkori helyzetről. Innen a Magyar Kommunista Párt központjába sietett. — Az elvtársnak csomagja van itt — mondta neki egy férfi a portán. Meghatottan tapasztalta: Boldoczky Mihály, a tótkomlósi barát, parasztszövetséges harcostárs, csak úgy gondolomra, kolbászt, lisztet, egyéb élelmiszert küldött neki. Fehér Lajos, a másik barát és egyben felső kapcsolat pedig a rendőrhatóság kellő igazolásával látta el. Erdei Ferenc és Nagy Imre — a két illetékes miniszter — külön-külön írásbeli megbízást adott neki, hogy Sopron megyében segítsen befejezni a földosztást. Némi pihenés, további tájékozódás után haza indult, Fertőszentmiklósra. Egyik ottani barátja, Dobovánszky János géplakatos — nyolc éven át hajógyári munkás Budapesten — e sorok írásakor nyolcvanöt esztendős, változatlanul Szentmiklóson él. Emlékezése szerint Iliás erősen lefogyva, testén sok sebbel, megviselten, de teljes tettre- készséggel, a tőle megszokott derűvel érkezett a szülői házba. Dobovánszkyt gyakran társul híva ment a környező községekbe és Sopronba, a földosztás elintézetlen ügyeinek nyomába, később a képviselőválasztás előkészületeinek segítésére. Iliás Ferenc hamarosan a Magyar Kommunista Párt Falusi Bizottságának titkára és SÍ
