Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, IX. rész)

12. A politikai formációk, az önmeghatározások zavarai mögött nagyobb, hosz- szabb távú önmeghatározási labilitás van. A mély, évszázados kelet- és középeurópai létbizonytalanság, amely már a tizenhetedik századi államalakulások hibridjeivel kezdődött, végigkísérte a tizennyolcadik-tizenkilencedik századot, megteremtve a hamis helyzetek sorozatát; tudjuk, folytatódtak ezek a huszadik század újrafelosztásaiban, megcsonkításaiban, nyugati (német), keleti (szovjet) orientációinak zsákutcáiban, hosszú történelmi ívben állandósítva az instabilitást, amelyben mindig igazi válasz nélkül maradt (személyes, csoport és nemzeti értelemben) a „kik vagyunk?” kérdése. Mert a kényszerűség mindig az átmentésre, túlélésre szorított, a vele járó fél és torz megoldásokra, megcsontosodott történelmi-pszichológiai-antropológiai reflexekre. Mindig félteni kellett valamit és nem egyirányból, hanem úgy, miként most, amikor: félteni kell az országot a múlt átmentésétől, és félteni kell attól, hogy az átmenet egy ponton lefut a békés megoldások sínéiről.

13. Pascal szerint „az ész legnagyobb cselekedete annak a felismerése, hogy végtelen sok olyan dolog van, amely meghaladja; csak a gyengeségét bizonyítja, ha nem jut el ennek felismeréséig”. írótársaim meghívtak az egyik ellenzéki párt találkozójára, amelyen művészek vettek részt. Meghallgattam a párt vezető testületében lévő kitűnőségek bevezetőit. Nagyjából ugyanolyan tónusban beszéltek, mint az elmúlt évtizedekben a hatalom pártszónokai, csak persze mást mondtak. Később egyikük érdeklődik a véleményemről. Valami olyant mondok, hogy ne haragudjon, de itt mindenki úgy beszélt, mintha ő (illetve pártja) a teljes igazság birtokában volna. Látom rajta, hogy nem örül annak, amit mondok, de igyekszik ezt nem kimutatni. „Persze, igaz, most tanuljuk a politikát.” Nem feszítem az ellentétet, nem mondom neki, hogy azt a politikát kellene — nem megtanulni, mert ilyen itt eddig nem volt, hanem — megteremteni, amelyik figyelembe veszi nemcsak a másik párt zsákutcáit, hanem a saját pártjáét is, és ezenkívül még legalább két, a ma politikai harcait jellemző vonást:

a) minden új párt felülről alakult; nem szervesen létrejött alakzatok (amin a választások sem fognak gyökeresen változtatni), s ezért minden retorika és taktika nélkül különösen érzékenyen kell figyelni a milliók valóságos hétköznapi igényeit akaratát-érdekeit;

b) nyíltan meg kellene ezeknek a millióknak mondani, hogy mit akarnak, mit vállalnak (a távolabbra mutató alkotmányi, jogi, államszerkezeti, hatalmi kérdéseken túl), a napi élet minőségét, lehetetlenüléseit érintő kérdésekben, és mire nem lesznek (egy választási győzelem esetén sem) képesek

Kérdés: lehet-e ezt elvárni bármelyik párttól a választási harcban, amikor mindenki a szavazatokat hajszolja? Valószínűleg nem lehet. Itt már mindenki százalékokban gondolkozik, oszt, szoroz, agitál, latolgat. Pedig mégis csak az lenne a fontos, hogy a milliók ne legyenek majd ugyanolyan bizalmatlanok az állampárti kormányt fölváltó új kormánnyal szemben, mint az állampárti kormánnyal szemben (lásd a Szolidaritás és a tömegek viszonyát Lengyelországban saját kormányukhoz).

14. Barátom ágytörténetén töpreng. Akitől ott ezt az elcsitulás pihentető perceiben hallja, az egyik ellenzéki párt politikusának neje. „Te, hogy ezek egymás közt

55