Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, IX. rész)
mindent meg akar kaparintani. Mindenhova be akar hatolni. Destruktív, mint a kábítószer. A politikus és a narkomán gondolkodása hasonló: egyirányú, nyugtalanul, megszállottan keresi az alkalmat, hogy állandó éhségét csillapítsa. Szembeötlő e gondolkozás monotematikussága, ismétlődésre való hajlama és idővel növekvő autizmusa.” Tegyük ehhez hozzá, (jövendő esélyeink reményeit nem veszítve el) hogy persze az ilyen, csak a saját én törekvéseire való korlátozódás és a külvilág fokozódó elhanyagolása, mint a politizálási éhség velejárója meghatározóbban van jelen a diktatúrákban és a korváltások időforgatagában, mint a demokratikus berendezkedések különböző változataiban. 4. Nem ilyen narkománia íratja velem is ezt a naplót? Nem kaparintott meg és gyűrt maga alá ez, az egész esztendőt (és a megelőzőeket, és a soron következőket is) elárasztó falánkság, amely mindenhova behatol, és „destruktív, mint a kábítószer”? És ha igen, mi a védekezés? Nádas Péterrel a Magyar Napló szerkesztőségében az ő kiérlelt Évkönyvéről, aztán erről a Naplóról váltunk néhány mondatot. Lehet ennyire együtthaladva az eseményekkel, a napok kútjából kilátva valami érvényeset megpillantani? Ezt én kérdezem magamtól. Mióta az év krónikájába belekezdtem, a hónapom fele a Naplóé, a másik fele a regényírásé. Jobb szerettem volna csak az Arabeszket írni, de év végére azért befejezem. Egy ideje keresem, hogyan kapcsolódik össze (belül, ahol a szavak születnek) a negyedik éve írt regény és ezek a korfragmentumok. Most, hogy a Nagyvilágban rálapoztam John Caldernak, Beckett kiadójának a soraira, világosabban látok valamit, ami segít a feleletben: „Beckett már régóta arra tanít, hogy siker és kudarc nem számít az életben, hanem az a fontos, hogy milyen emberek vagyunk, milyen embert csinálunk önmagunkból. A szenvedést nem tudjuk elkerülni, ám e ténnyel szembenézve megpróbálhatjuk mások számára kissé jobbá tenni a világot, s ha ezt tesszük, akkor egyúttal saját életünk homályára is fényt derítünk ...” 5. De van az életnek közös homályzónája is. Ma (mindannyian) e felé a zóna felé csúszunk, amikor azért munkálkodunk, azon gondolkozunk, hogy kezdetét vehe- ti-e valami új, és a változások közben nem csak a másféle zsákutcákba vezető átmenetek ismétlődnek? Miközben ezeket a sorokat írom, kitört a véres, fegyveres harc Karabah körül, tízezrek tüntetését verik le gumibotos rendőrrohammal, vízágyúkkal Berlinben, bevezették a jegyrendszert Lengyelországban, a Szolidaritás-kormánnyal szemben fokozódik saját választóinak bizalmatlansága; újabb találgatások röppennek föl Gorbacsov jövőjéről; itthon továbbra is az a kérdés, hogy fenyeget-e a növekvő gazdasági lehetetlenülések miatt kirobbanó tömegelégedetlenség, és (Gorbacsov bukása esetén) felerősödhet-e újra a keményvonal?; miközben (majd) az ország a parlamenti demokrácia útjára lép, megállítható-e a teljes eladósodás, az elszegényedés? Mit kellene tenni? Mit lehet? Hogyan lehetne? De megpillantha- tóak-e egyáltalán a Történelem mozgásában azok a „pillanatok”, amikor valóban van esély az egész korszak változására?; feltehetőek-e egyáltalán jelenidöben azok \ 51
